Hollywoodi lidércnyom – Ethan és Joel Coen: Hail, Caesar! / Ave, Cézár!

A fivérek új filmje egyszerre szeretetteljes szerenád, vitriolos vádirat és nosztalgikus nekrológ Hollywood (első) aranykorához – pontosabban közvetlenül az aranykor utánhoz, az alkonyhoz, amikor már felbukkant a láthatáron a tévé, meghozták az első trösztellenes határozatokat a nagyok ellen, de a mogulok még magabiztosan pöffeszkedtek székeikben.

Vulkános-szandálos csinnadratta – Paul W.S. Anderson: Pompeii / Pompeji

Havas Jon talpig mellkasban és bőrben – ugrott be a bemutató előtti napokban. A trailer alapján úgy nézett ki, a film a 300 és a Dante Poklának keveréke lesz, kiadósan leöntve a Gladiátorral. Ridley Scott annak idején új életet lehelt a sword and sandal műfajába, amiből 2014-ben Hollywood rögtön hármat is a közönségre ereszt. A felismerhetetlenné szabott Herkules és az agyonstilizált 300-folytatás közt Paul W. S. Anderson wannabe-látványorgiája érkezik. 

Colosseumi tiszteletjegy – Ridley Scott: Gladiátor, 2000

A Ben-Hur (1959) Oscar-esője és a Spartacus (1960) sikere után az amerikai szandálfilm műfajának sorsa megpecsételődött, a 60-as években már fogyaszthatatlanul dagályosnak tűntek ezek a giccses eposzok. A Kleopátra (1963) szerény bevétele után az 1965-ös A Római Birodalom bukása (Anthony Mann utolsó filmje) sikertelensége hosszú évtizedekig szakadékba lökte a zsánert. Különös fricskája a filmtörténetnek, hogy a Gladiátor épp ez utóbbi alapján teremtett új reneszánszot az antik-moziknak.

Kardok, szandálok, bőrgatyák és Conanok – A fantasy-műfaj története röviden

Nem árt először a fogalmakat tisztázni, hiszen több, hasonlóan csengő fogalom is felbukkan, amikor a fantasyről beszélünk. A fantasy művészeti ágakon átívelő fogalom. Az izommal megpakolt legények legfontosabb tenyészőhelye nyilván az irodalom, a képregény és a film, de van fantasy-festészet (Boris Vallejo lélegzetelállítóan anatomikus képei), -szobrászat (H. R. Giger formatervezései) és -zene (Rhapsody, olasz metálzenekar) is.