Érdemes-e televízióban színházi előadást bemutatni? Átérezheti-e a tévénéző a színdarabban megszülető katarzist, ha nem a színészekkel, az eredeti díszletekkel, a közönséggel van egy térben? Ezek a kérdések biztosan felmerülnek a színházi és televíziós szakemberekben egyaránt, amikor televíziós színházi felvételeken dolgoznak.
A százéves kolozsvári filmgyártás múltját több aspektusból bemutató ismeretterjesztő websorozatunk utolsó részében fiatal színházi rendezőkkel – Visky Andrej, Botos Bálint, Albu István – néztünk meg egy késői Janovics-filmet, a Világrémet, ami után film és színház viszonyáról, Janovics kettős énjéről, a rendezői és színészei munka kettősségéről beszélgettünk velük.
Tizennégy évvel legutóbbi rendezése után, és hét évvel imádott mestere halála után, Ingmar Bergman múzsája és kedvenc színésznője újra a rendezői székbe ül. Ezúttal egy színházi klasszikust adaptál, mely végső soron mégis színdarab marad, kosztümös dráma minimális kosztümökkel – annál több drámával. Nemi konfliktus, osztályharc, érzelmi zsarolás a konyhában. Amit viszont nem lehet elvitatni tőle, Liv Ullmann remekel a színészvezetésben: keze alatt Jessica Chastain és Colin Farrell életük alakítását hozzák.
A Sils Maria felhőinek bája a svájci Alpokban forgatott gyönyörű képek, valamint Juliette Binoche alakítása mellett leginkább abban rejlik, ahogyan elmossa a határvonalat élet, színház és film, múlt és jelen, valamint hollywoodi és európai filmek között.
A Birdman egy meglepően humoros, zseniálisan építkező, színész- és szerepközpontú himnusz a showbizniszhez; beszély a filmvászon örök színpadi atavizmusáról; filippika a szuperhősökért és ellenük. Ha nem kapja meg az Oscart, Hollywood Egyiptom lesz és jöhet a tíz csapás.
A hatvanas évek filmes nagymesterei közül már kevesen vannak közöttünk. Akik még alkotnak, sokszor csak őszikéknek beillő ujjgyakorlattal jelzik: alkotni annyi, mint élni. Az ötven éve együtt dolgozó, nyolcvanon túl még mindig aktív Paolo és Vittorio Taviani testvérpárost is ide sorolhatnánk legutóbbi, meglehetősen giccses munkáik alapján (Pacsirtavár, 2007; Feltámadás, 2001). Legújabb mozijuk, a Caesarnak meg kell halnia a modernista filmek „közhelyeit” fogja egy marokra, de fel is akarja öltözteti azokat egy új köntösbe.
Talán azért, mert debütfilm, talán azért, mert éveken át zajló munka eredménye, vagy talán pontosan azért, mert Silviu Purcărete, a kortárs román színház egyik legösszetettebb alkotójának első filmes megnyilvánulásáról van szó, a Valahol Palilulában nem az a mű, amelynek sajátos világáról és hangulatáról referenciák vagy mélyebb elemzés nélkül érdemes beszélni.
Hatházi Andrást nem kell bemutatni a színházat kedvelőknek: brassói születésű, a kolozsvári társulat tagja, többszörös UNITER-jelölt és nyertes. Színészmesterséget is oktat: egyetemi docens, 2005–2009 között a BBTE Színház és Televízió Karának dékánhelyettese volt. Emellett ír: tudományos szövegek mellett verset, drámát, forgatókönyvet. Mi most filmszínészként, a nemrég bemutatott Morgen főszerepe kapcsán kérdeztük ki.
A világhírű zseni-apu árnyékában felnövő gyerekek gyötrelme nem túl friss téma; a színházat, irodalmat, táncot és még sok egyebet egy összművészeti csokorban piros pántlikával átkötöző film ötlete talán még régebbi; az öregedő, de rég elveszett hangját mintha megtalálni tűnő Coppola azonban magáévá – és érdekessé – tudja tenni a tartalmat és a formát is.
