Egy reneszánsz ember – Franco Zeffirelli-portré

Bár a legtöbben valószínűleg akkor találkoztunk a nevével, amikor gimiben egyszer végig kellett ülnünk a Napfivér, Holdnővért, Franco Zeffirelli igazi reneszánsz művész volt, akinek már a születését is legendák övezik. A karizmatikus és a kulturális értékekre rendkívül érzékeny fiatalember egészen alulról, színházi kellékek összeszerelésével indította el bő hat évtizeden átívelő, utánozhatatlanul sokoldalú pályáját, amelynek számos emlékezetes filmalkotást köszönhetünk. Pedig a tavaly elhunyt rendező nem is elsősorban a mozivásznon alkotta a legmaradandóbbat.

Don Juan, a dán királyfi – Cserhalmi György aránytalan portréja

Cserhalmi örök nyughatatlanként jelent meg a ’70-es évek elején a színpadon és a filmvásznon. Hamlet, Don Juan és Coriolanus szerepében ünnepelte a kritika. A ’80-as években Jancsó, Bódy, Lugossy, András és Tarr „állandó” színésze, majd szinte alkotótársa lett. A rendszerváltás generációjának is meghatározó alakja maradt. Színházcsináló, aki idén, halkan ünnepelte hetvenedik születésnapját.

Úton vagyok – Interjú Orbán Leventével

Gyerekkorában a foci érdekelte, majd reklámgrafikusnak készült. Egy véletlen statisztaszerep alkalmával elvarázsolta a színpad, majd a mozgásszínház szippantotta magába. Több kisjátékfilmes szárnypróbálgatás után orosz elítélt volt a Saul fiában, és holnaptól börtönviselt székelyként látjuk viszont a Kojotban. A Sepsiszentgyörgyön élő Orbán Leventével beszélgettünk.

Úgy muzsikál, muzsikál…. a musical – Harry Beaumont: The Broadway Melody, 1929

Technikai szempontból hiperújdonság, drámai szempontból viszont nevetséges színjáték. Valahogy úgy hathatott megjelenésekor, mint most az Avatar – híg sztori, szépen csomagolt 3D-s kiszerelésben. Annyi különbséggel, hogy ez a „másik” dimenziót nem láttatta, hanem végre megszólaltatta. Hölgyeim és uraim: következzen a The Broadway Melody.

Archetipikus – Mundruczó Kornél: Szelíd teremtés – A Frankenstein-terv

Az idei cannes-i repertoárba is beválogatott Mary Shelley-parafrázis látszólag Mundruczó Kornél színházi produkciói filmes újrahasznosításainak egyike. Az eredetit, a két évvel ezelőtti POSZT-on (Pécsi Országos Színházi Találkozó) díjazott Frankenstein-tervet bő plasztikázás után ültette vászonra, ráadásul úgy, hogy eddigi életművének fő stílusjegyeit is belesűrítette filmjébe. Minden itt van, amit az Afta óta megszoktunk tőle, éppen csak Tóth Orsi hiányzik.

Összművészfilm – Francis Ford Coppola: Tetro

A világhírű zseni-apu árnyékában felnövő gyerekek gyötrelme nem túl friss téma; a színházat, irodalmat, táncot és még sok egyebet egy összművészeti csokorban piros pántlikával átkötöző film ötlete talán még régebbi; az öregedő, de rég elveszett hangját mintha megtalálni tűnő Coppola azonban magáévá – és érdekessé – tudja tenni a tartalmat és a formát is.

Függés – Martin Zandvliet: Applaus / Tapsvihar

Martin Zandvliet erős Dogma-hatás alatt álló első játékfilmje egy alkoholista színésznő normális életbe való visszailleszkedési kísérleteit mutatja be. A Tapsvihar messze nem hibátlan, de ami miatt mégis emlékezhetünk majd rá, az a filmet a hátán egyedül elvivő Paprika Steen elsöprő erejű játéka.