Amerikai anzix – Ethan és Joel Coen: The Ballad of Buster Scruggs

Joel és Ethan Coen húsz-huszonöt év gyűjtögetés után döntött úgy, hogy a meg nem valósított történeteiket filmmé gyúrják össze. A Buster Scruggs balladája nem csak a tesók első digitális technológiával készült munkája, de egyben első közös projektjük is a Netflix-szel. Ugyan a rendezőpáros ragaszkodott a „hagyományos” premierhez, a novemberben bemutatott szkeccsfilm azonban alapvetően csak online érhető el.

Fáradt Dekameron – Paolo és Vittorio Taviani: Maraviglioso Boccaccio / Csodálatos Boccaccio

A filmművészet virágkorának még alkotó nagy doyenjei közül kevesen vannak már közöttünk (Olmi, Bellocchio, Zeffirelli). Késői műveiken a fáradtság jelei látszódnak, mégis érdemes odafigyelni rájuk, hiszen a filmkészítés talán utolsó olyan szerzői ők, akik még teljesen a kép művészetének gondolták a mozit, és e módszer szerint forgatták filmjeiket. A Taviani fivérek „őszikéikben” e miliőnek állítanak „emléket”, s mankóként a nagy klasszikusokat (Tolsztoj, Shakespeare) hívják segítségül – ezúttal Boccacciót.

Flört a kanapéval – Dyga Zsombor: Couch Surf

Be kell valljam, hogy imádom a szkeccsfilmeket. Izgalmas, játékos forma, számtalan variációs lehetőséggel – egy kis flört a műfajokkal, karakterekkel, egy pillanatnyi elmerülés a megható, elgondolkodtató vagy szórakoztató sztoriban, és egy jópofa csattanót vagy apró katarzist követően már lubickolhatok is akár egészen más atmoszférájú események közt. Igazából mindegy, hogy az alkotó személye vagy egy kiemelt téma, motívum (ún. high concept, mint esetünkben a kanapé) köti össze lazán az epizódokat, a szkeccsfilm sohasem jellegtelen, hanem igazi kulturális könnyűdrog, felpörget, megmozgat, és egyszer csak azt veszem észre, hogy ötleteken agyalok és a várost járva rövid, de velős történeteket fabrikálok.

Havanna többet érdemelne – Benicio Del Toro, Gaspar Noé et alii: 7 días en La Habana / Havanna, szeretlek

Jelenleg a városfilmek fékezett habzású utóéletének lehetünk szemtanúi olyan turisztikai reklámszkeccsek képében, mint a Párizst, vagy New Yorkot elcsöppenésig szerető félsikerek. Ezek a filmek csupán töredezett formájukban és témájukban hasonlíthatók össze Ruttmann alapművével (vagy esetleg az Ember felvevőgéppel és a Nizzáról jut eszembe egyes aspektusaival). Ezek a filmek – miként a Havanna, szeretlek – nem hiteles kordokumentumok, csak annak szeretnének látszani. Továbbá a Ruttmann által csúcsrajáratott objektivitás sem jellemzi őket, mely a mai napig sokkal jobban működő eszköz lenne egy-egy városimázs megalkotására, mint a turizmust és képeslapiságot felpiszkáló gyermeteg fikciók.