A 17. TIFF egyik vendége Mészáros Márta volt, akinek három filmjét is vetítette a fesztivál, és életműdíjat is kapott. A lankadatlan munkakedvű rendezőt sikerült negyedóra erejéig elkapni Kolozsváron, hogy beszéljen jelenről, múltról, feminizmusról, Jancsóról – és Mészáros Mártáról.
Végre egy jó vígjáték, nem feltétlenül a politikaiak közül, hanem úgy alleszcuzámmen. És akkor már pakoljunk rá a röhögésre egy Netflix-áldoksival. Szatíra, paródia, történelmi fikció, terápiás kaczajok. Jó hét ez.
Láttunk még morbid osztrák filmet, szatírát Karasztánról, szerethető svéd trashfilmet és igazi koszovói filmdrámát. És ma is megyünk moziba!
Jó nevű rendezők változó színvonalú munkái,félig-meddig ismeretlenek sikeres próbálkozásai, hosszú éveken keresztül forgatott filmek vagy televíziós szösszenetek, ismeretterjesztő vagy dokumentarista stílus, kellemes meglepetések vagy „kiszámítható” színvonal – talán így foglalhatnánk össze vázlatpontokba szedve az idei Szemle dokumentumfilmjeit. A témájuk, munkamódszerük vagy stílusuk miatt legérdekesebbek közül szemelgettük. Gondolatainkban végig ott bujkált a mi lett volna ha? kérdés: mi lett volna, ha az idei szemle versenyfesztiválként működött volna, mely filmek szerezhették volna meg a díjakat?
A kirgiz filmgyártás technikai lehetőségei a hatvanas években teremtődtek meg. Az újhullámos orosz rendezők hatására lassan kibontakozott egy nemzetiségi alkotó generáció színre lépése is. Ők eleinte az orosz film fősodrából örökölt realista vonalat gondolták tovább, majd fokozatosan saját népi folklórjukban leltek rá az ihlető forrásra. A kirgiz filmesek stílusváltása ugyan egyedi, de tendenciája a szomszédos államokban is megfigyelhető volt.
Vannak filmek, amelyek különös ajándékokat kapnak az élettől. Négy évvel ezelőtt, Ron Howard A Da Vinci-kód című filmjének például maga a katolikus egyház „szervezte” a reklámkampányát, idén Phillip Noyce alkotásának kedvezett Ananké istennő. A Salt című kémfilm ugyanis a hidegháború utáni kémbotrányok talán legjelentősebbikének közepette csöppent a mozivászonra.
Talán egyik országban sem született annyi zseniális, a kommunista rezsim által betiltott film, mint Csehszlovákiában1, így utólag hihetetlen, hogy ezek egyáltalán elkészülhettek és a megsemmisülés helyett egy fiókban csücsültek felszabadításukig. A rendszer nem volt kedves a Cseh Újhullámhoz, ehhez képest a váltás után mindössze 6 évvel készült Kolja egész szépen mesél az ottani átkos végéről.
A 70-es évek orosz filmje a gerontokráciával bíró Szovjetunióhoz hasonlóan a brezsnyevi pangás éveit élte. A bezárkózott államszörny falába azonban rést ütött a filmgyártás, kissé talán megelőlegezve a 80-as évek glasznoszty (szabad nyilvánosság) időszakát. A Moszkva nem hisz a könnyeknek ennek a kornak volt afféle „koronája”.
