Lassan sietve – Takeshi Kitano: Autoreiji / Outrage / Emésztő harag

Takeshi Kitano az egyik legeredetibb és legváltozatosabb filmszerző, akit a kortárs Japán kiszoríthatott magából, efelől nincs kétség. Épp ezért vártam toporzékolva, hogy hozzájuthassak legújabb akciófilmjéhez, amely korai munkáihoz híven ismét gengszterekkel, yakuzákkal, alvilággal díszített. S amikor egy ilyen precízen tervező, mérnöki alkotó bombasztikus emberhasogatást gondol ki a fejében, annak rossz vége nem lehet.

Vegyes és vágatlan – 63. Cannes-i Filmfesztivál, 2010. május 12–23.

Kevesebb sztár, nehezen induló és hamar lecsengő fesztiválhangulat, némi meglepetés-díj, vegyes, de szinte kivétel nélkül túl hosszú filmek. Röviden így lehetne összefoglalni a vasárnap lezáródott 63. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivált. A Variety nevű szaklap szerint a forgalmazók vásárlókedve is lassan jött meg, és az első hétvége felbolydulása után a múlt hét közepétől látványosan hamar esett a hangulat.

A távol-keleti filmek divatja az európai mozikban és fesztiválokon

Az elmúlt öt-tíz évben növekvő gyakorisággal és sikerrel tűnnek fel az európai mozikban és fesztiválokon távol-keleti filmek. A forgalmazók mára komoly küzdelmet vívnak az európai terjesztés jogáért, bizonyos rendezők filmjei jó előre gazdasági és művészi sikerre számíthatnak. A jelentősebb fesztiválok ma már nem kuriózumként hívnak meg távol-keleti filmeket, hanem éppen bizonyos rendezők és filmek jelenléte minősíti a fesztivált.

Stilizált hagyomány – Takeshi Kitano: Zatoichi / A szamuráj

A távol-keleti szamurájfilmek két alapzsánere eltérő mádon mutatkozott be a magyar mozikban. Míg a Tigris és Sárkány letisztult, hagyománytisztelő darabjaként a kínai wuxia-filmek eredeti formájában szembesített az Idegen elemekkel (lásd a gravitáció törvényeivel dacoló kardpárbajokat, amelyek a Jean Marais és Errol Flynn kalandfilmjein edzett európai közönségnek első látásra nevetségeseknek hatnak), addig Takeshi Kitano saját korának és alkotói személyiségének minden jellegzetességén átszűrve prezentálja a japán chambara-mozik egyik alapművét.

Hely nélküli helyeken – X. Titanic Filmfesztivál, Budapest, 2002. október 10–20. – Hullámtörők szekció

Hajó: a tér egy úszó darabkája – írja Foucault – „egy hely nélküli hely, a képzelet legkimeríthetetlenebb tárháza.” Igaz, azzal folytatja, hogy „a hajó nélküli civilizációkban elapadnak az álmok”, de hajózni tenger nélkül is lehet, az álmodozáshoz pedig tenger és hajó sem szükségeltetik. Ősszel például mindig van néhány olyan nap, amikor a filmes közvéleményben minden hajózástechnikai hasonlat és szakszó új értelmet kap: a Titanic filmfesztivál válogatott rakománya azzal kecsegtet, hogy utasai tenger és hajók híján is világot látnak majd.

Termékeny tudatlanság – Takeshi Kitano: Hana-bi / Tűzvirágok

Jelzés- és tünetértékű, hogy – talán a kezdeteket leszámítva – alig akad még egy olyan időszak a filmtörténetben, mely annyi kívülről érkezett, a szakmát nem az iskolapadban kitanuló rendezőegyéniséget termett, mint a mögöttünk lévő egy-másfél évtized. Az Egyesült Államokban és a Nyugat jó néhány más országában például a filmes ismeretszerzésnek és a filmkészítésnek a videó megjelenésével a 80-as évek második felétől meginduló demokratizálódása nyomán a 90-es évek egyértelműen a videobolti szerzőké, a magukat mindenféle intézményesített formát kerülve, önerőből két lábon járó élő filmlexikonokká képző, sokszor önjelölt zseniké lett.