A csillogó showbiznisz és a szomorúság mögötte – Thomas Kail, Steven Levenson: Fosse/Verdon

Ha Bob Fosse és Gwen Verdon a napjainkban élnének, minden kétséget kizáróan máris Fordont vagy Verse-t csinált volna belőlük a közvélemény. Ráadásul ők tényleg érdemesek arra, hogy fogalmat kreáljanak belőlük: évtizedeken át uralták Broadway-t, bajtársak voltak a munkában és a szerelemben egyaránt, és annak ellenére is lelki társak maradtak, hogy belátták: nem képesek együtt maradni. Kompromisszumokkal, önámítással, lemondással és fájdalmakkal, ugyanakkor páratlan sikerekkel és szenvedéllyel járó kapcsolatukat az FX új sorozata, a Verdon/Fosse mutatja be.

„Kilencven évesen is tizenhat” – Szabó Réka: A létezés eufóriája

Mintha lassan ismét rivaldafénybe kerülnének a magyar dokumentumfilmek. Nemzetközi sikereket ért el Bogdán Árpád Gettó Balboája, Csuja László Kilenc hónap háborúja, Révész Bálint Nagyi projektje vagy Zurbó Dorottya Könnyű leckék című filmje. De ide sorolható Simonyi Balázs szintén díjnyertes dokumentumfilmje, az Ultra is, amely az Európai Filmdíjra is esélyes volt.

Dirty dancing, ír módra – Ken Loach: Jimmy's Hall / Tiltott táncok

Ken Loach rendező és Paul Laverty forgatókönyvíró összeszokott párost alkot évtizedek óta. Most két év után térnek vissza a mozikba egy önmagukhoz és korábbi „teljesítményükhöz” képest középszerű filmmel. Melodrámával kevert kosztümös életrajzi drámát kapunk az egyetlen emberről, akit valaha per nélkül kitoloncoltak Írországból.

Éli az életét – Noah Baumbach: Frances Ha

Noah Baumbach, a mai függetlenfilm jelen pillanatban legünnepeltebb alakja már nem először bukik le a francia újhullám felé tanúsított imádatával. Míg a hét évvel ezelőtti A tintahal és a bálna című brutálisan őszinte családi filmjében csak idézgetett, legújabb rendezése már egyértelműen Godard-ék szellemében készült. És annak ellenére, hogy milyen nagy hagyománya van a nouvelle vague bódulatában lézengő New York-i fiatalokról szóló függetlenfilmeknek, a Frances Ha sokkal több egy újabb görcsösre sikerült főhajtásnál.

Giccs perfekt – Jason Moore: Pitch Perfect / Tökéletes hang

A nagy hollywoodi ötletválság és forgatókönyv-újrahasznosítás már eddig is számos kellemetlen és bosszantó élménnyel „örvendeztette meg” nézők ezreit világszerte, ezért a Tökéletes hanghoz hasonló filmek felé rengeteg (és tegyük hozzá, hogy általában jogos) előítélettel közelítünk. Feltéve, hogy egyáltalán közelítünk, mivel a zenés vígjátékokat már eleve csak egy jól körvonalazott közönség szokta látogatni hűségesen. Pedig Jason Moore első nagyjátékfilmje megérdemelné a figyelmünket, mivel tartogat pár kellemes meglepetést.

Excelsior! – David O. Russell: Silver Linings Playbook / Napos oldal

Állíthatták már trófeás polcukra a legjobb filmnek járó Oscar-díjat beteg főszereplőről készült drámák producerei megérdemelten is (Száll a kakukk fészkére), és kevésbé megérdemelten (Becéző szavak) is. Az idén nyolc kategóriában jelölt Napos oldal producerei talán nem fognak ennyire örülni, de a (mellék)szereplők egészen biztosan. Szobrocska ide vagy oda: a néző elégedett mosollyal és maradandó filmélménnyel távozhat a moziból.

Filmerekció – Wim Wenders: Pina

Állítólag a sasnak annyival jobb a látása mint a miénk, hogy ha egy filmre magunkkal vinnénk, ő legfennebb csak a pixeleket, az apró, szaladgáló, színes pontokat látná, a filmképet nem. A Pina című 3D-s Wenders-film nézése közben hiányzott, hogy nincs sasszemem, és éreztem, hogy nem jól van ez így.

Táncos a sötétben – Darren Aronofsky: Black Swan / Fekete hattyú

A Fekete hattyú sok hasonlóságot mutat Aronofsky legutóbbi sikerfilmjével, A pankrátorral. Most nem egy hidrogénezett hajú erőembert látunk, hanem pont az ellentétét: egy törékeny balerinát, de neki is ugyanúgy végig kell járnia a maga passióját, ahogy a bunyós Randy Robinsonnak, és az ő „kereszthalálára” is egy színpadon kerül sor.