Erózió – Dárday István–Szalai Györgyi: Filmregény – Három nővér (1977)

A leghosszabb magyar film jelzőjével Tarr Béla Sátántangója büszkélkedhet. De kevesen tudják, hogy Tarr a dobogó második (sokáig vezető) helyét elfoglaló, négy és fél órás Filmregénynek a rendezőasszisztense volt, míg állandó alkotótársa, Hranitzky Ágnes a vágója. De vajon mennyire nézhető a Filmregény? Mit adhat manapság a Budapesti Iskola improvizált, beszélő fejes doku-játékfilmje? Aki beleveti magát, nehéz filmet kap, de cserébe hitelesen átélheti a pangás éveinek (1964-1982) legkisebb rezdüléseit is. A Filmregény ugyanis igazi történelmi forrás, a ’70-es évek elbeszélése.

És mégsem… – A rend(szer)vesztés narratívái

A kelet-európai rendszervált(oz)ások harmincadik évfordulóján tettük fel a kérdést: volt-e a politikai, társadalmi mellett filmes fordulat is? Az alábbi vázlatos áttekintés a magyar rendszerváltás körüli bő évtized filmjeiben keresi a filmtörténeti korszakváltás lehetséges jeleit.

„Itt emberek élnek, akik gondolkoznak a világról” – Interjú Medvigy Gábor operatőrrel

A méltán híres Fekete széria nyitódarabját, a Kárhozatot és záró opuszát, a Sátántangót legtöbbünk elsősorban Tarr Béla filmjeiként ismeri. Aztán persze eszünkbe juthat még egy kapcsolódási pont a két mestermű közt, mégpedig Krasznahorkai László, az író neve. Ha egy komolyabb beszélgetés témáját képezi a két film, alighanem Víg Mihály aláfestő zenéjét is megemlítjük és rendszerint ódákat zengünk a Tarr-féle hosszúbeállításos szerkezetről is, amely ha pontosan akarunk fogalmazni, valójában nem is Tarr nevéhez kapcsolható. Sokkal inkább köthetjük Medvigy Gábor operatőrhöz. Hiszen ahogy nincs nagy rendező jó író vagy jó zeneszerző nélkül, éppúgy nincs jó operatőr nélkül sem.

Gondolatok az első Tarr-monográfiáról – Kővári Orsolya: Árnyékvilág. Tarr Béla-retrospektív

A Sprint Kiadó Filmkönyvek-sorozatának első része minden bizonnyal hamar el fog fogyni az üzeltekből – igényesen és design-tudatosan (Nemes Anita által) megtervezett és kivitelezett fotóalbum-jellege talán még azoknak a figyelmét is megragadja, akik előtt nem annyira ismert, vagy lelkükhöz nem annyira közel álló Tarr Béla művészete. Azoknak azonban, akik élnek-halnak a „fekete széria” darabjaiért, éltek már át a Sátántangóért létrehívott házimozizást, az hiszem, nem nyújt annyit ez a könyv, mint amennyit az első Tarr-monográfiától várnánk.

A látszat, ha hátulról – Tarr Béla-olvasat 2.

Ugyan Tarr Béla konzekvensen tagadja műveinek korszakolását, fekete filmjei – még ha az előző munkáiból táplálkoznak is – mindenképpen különálló egységet alkotnak, amelyek középpontja és esszenciája a Sátántangó című hétórás mozi. Ám kérdéses, hogy további alkotásaiban mennyire lépett ki saját főművének árnyékából és mennyit tett hozzá az örök körforgás kétélű világához?

A látszat, ha szemből – Tarr Béla-olvasat 1.

Tarr Béláról írni hálás, egyben nehéz feladat is. A filmes esszéisták másfél évtizede fogják kezükben, értelmezik a Tarr-oeuvre darabjait, minden rezdülésére figyelve, értelmezve. Ebből a szempontból nehéz az összegzés. Az idén díjeső közepette visszavonult direktor (állítólag) lezárult életműve adja az apropót a pillanatnyilag legismertebb magyar rendező filmjeinek áttekintéséhez.

A film nem olyan, mint a párizsi – Magyar nap a 10. TIFF-en

Kínosan feszengek minden egyes TIFF magyar napos sajtótájékoztatóján. A fesztivál szervezői már az első kiadások óta profi módon dolgoznak – idén sincs ez másként –, viszont ezt a helyzetet valamiért sokkal nehezebben kezelik, mint például egy Todd Solondz- vagy Lukas Moodysson-találkozót.