Játszd újra, Sam! – A remake- és a reboot-filmekről

Nincs unalmasabb – és ugyanakkor kielégítőbb – dolog manapság filmkritikusi körökben, mint napi rendszerességgel azon sírni, hogy Hollywoodban ma már senkinek nincs egy tisztességes, egyedi, sajátos, önálló ötlete. Az alábbi szöveg szerzője is ezt teszi, legalábbis – szándéka szerint – részben.

Az alma fája – Danny Boyle: Steve Jobs

Aaron Sorkin forgatókönyvíró, Danny Boyle rendező és Michael Fassbender triója felülírja az unalmassá vált hollywoodi életrajzi filmek formáját az Apple-alapítóról szóló mozijukban: nem egy Wikipedia-szócikket vázolnak fel, vagy pátosszal kenik agyon szereplőjüket – ahogy tette a 2013-as Jobs, hanem olyan elbeszélői struktúrát használnak, amely inkább a színházhoz áll közel: három „felvonásban”, avagy kinyújtott óriásjelenetben dramatizálják az ikonikus figura ellentmondásos személyiségét. Habár a kétórás filmet nemes egyszerűséggel Steve Jobsnak keresztelték, nézése közben többet tudhatunk meg az emberi természetről, mint Steve Jobsról vagy a tech businessről.

Szívni élvezetből – avagy a DSLR-filmezés csodálatos világa

DSLR-rel készült videót nézni sokkal élvezetesebb, mint DSLR-rel videót forgatni. Ez röviden azért van, mert a tükörreflexes fényképezőgépek ugyan nagyságrendekkel szebb mozgóképet rögzítenek, mint a félprofi videokamerák, de filmezni nehezebb velük, mert nem erre vannak kitalálva. Ebben a rövid cikkben néhány alapvető infót szeretnék átadni azoknak, akik egyszemélyes Hollywood-aspirációkkal rendelkeznek.

A hatalom ezeregy szeme – D. J. Caruso: Eagle Eye / Sasszem

Két hete fut a mozikban az Eagle Eye, Magyarországon ez idő alatt megnézték vagy tizenháromezren. Szempontunkból ez persze nem jelent semmit – ajánlani csak azoknak tudnám, akik nem vágynak többre másfélórás popcorn-rágcsálós punnyadásnál. Hiába vernek szét és robbantanak fel ugyanis több száz autót D.J. Caruso filmjében, az adrenalinszint alacsonyan marad.