Matteo Garrone díjnyertes, realista gengszter-opusza, a Gomorra után a nápolyi kisemberek életének másik mételyéről, a valóságshow-król forgatott szürreális tragikomédiát Visconti klasszikusa, a Szépek szépe nyomán.
Mostanában viszonylag sok trashnek kikiáltott film jutott el szélesebb közönséghez, gondoljunk csak a Hobo with a Shotgunra vagy az Iron Skyra. És bár mindkettő kifejezetten szórakoztató, egyiknek sem sikerült kultfilmmé válnia, ami valahol célja volt a filmeknek. Ugyanígy nem sikerült ez Bobcat Goldthwait-nek sem, de a zseniális, szinte költői nevű direktor filmje mégis jobban megragad majd a nézőkben.
Mindegyik Oscar-átadó nevezetes valamiért, de az 1953. március 19-én rendezett 25. gála több okból is az. Egyrészt azért, mert ez volt az első olyan show, amelyet az akkori új csoda, a televízió is közvetített. Addig csak a hollywoodi kiváltságosok szűk köre izgulhatta át az eredményhirdetés feszültségét, ám az most minden televíziós háztartásban elérhetővé vált. Másrészt azért, mert az erős mezőny ellenére az akkori „sztárcsináló giccsrendező”, Cecil B. DeMille utolsó előtti, meglehetősen gyengécske filmjére kapta meg az addig elmaradt alibi-Oscart.
Az akció, az erőszak és az erotika ábrázolásának hatásmechanizmusára épülő Arkoff-formula1, illetve a fiatalok nézői magatartásának elemzését célzó Pán Péter-szindróma2 elméletének alkalmazása – mely mára elcsépelt alaptörvénynek számít a szórakoztató filmeket gyártó stúdiók körében – az 50-es évek Amerikájában kiugrási lehetőséget biztosított a kor legkülöncebb minimoguljának, az American International Pictures-nek.
1953. Joseph McCarthy és az ő nevéről elhíresült, Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság kontra a CBS televíziós társaság See It Now című műsora, azon belül is Edward R. Murrow riporter (David Stratharn) és producertársa, Fred Friendly (George Clooney). Ez a mondat szikárságban és tényszerűségben felveszi a versenyt a szóban forgó filmmel.
Nem árulunk el nagy titkot: régóta tudjuk, hogy az egyik legfontosabb műsorsáv a reggeli (6-9 óra között), mivel emberek milliói nézik, miközben megkezdik a napjukat. Fogmosás, öltözködés, reggelizés közben általában bekapcsolják a televíziót, hogy tudjanak a hírekről, a legfontosabb dolgokról, illetve rá tudjunk hangolódni a napra. Ha általánosságban szeretnénk tipizálni, jó pozitivista tudósként, akkor rögtön problémákkal találkozhatunk: téma, műsorvezetés, stúdió és sorolhatnám a következő adásig.
Volt egy, a posztmodernt közvetlenül megelőző (vagy annak kezdetével egybeeső?), utópiákban gazdag rövid korszaka a 20. századnak, amelyre még mostanság is jóleső nosztalgiával avagy kvázi-szent áhítattal illik emlékezni: az ún. Hatvanas Évekről van szó. Nagy nekibuzdulások, hitek, evilági eszkatológiák, racionális és irracionális társadalmi és egyéni megváltástanok versengtek az önmagát a két világégés után ismét nagyszerűnek, lehetőségeit szinte korlátlannak képzelő nagybötűs Emberke kegyeiért, keleten és nyugaton, diktatúrában és polgári demokráciákban egyaránt.
Ha a kaszniból elkezd kimászni valami, akkor a tévével valami gond van – de az is lehet, hogy a televízió médiumával is.
A Dunát mintázó két óriási hullám díszíti az épület tetejét, a portai beléptető rendszerben szúrós tekintetű biztonsági őrök ellenőriznek, majd a negyedik emeleten a falakat borító klasszikusok és új irányzatok filmplakátjai kalauzolnak a helyes irányba. Amikor meglátom az új Kusturica-filmet, Az élet egy csodát népszerűsítő képet, érzem, hogy jó helyre érkeztem, s láss csodát: a vele szemben levő ajtó nyílik a Duna Televízió filmszerkesztőségébe. (Mint később kiderült, minden egyes plakátnak indokolt helye van…)
