Recycling – Tim Miller: Terminator: Dark Fate / Terminator: Sötét végzet
Hiába bukik meg a moziban, hiába döngölik földbe a kritikák, ez a franchise, mint a ripityára lőtt, de mindig újra összeálló Terminátor, csak nem akar megdögleni.
Hiába bukik meg a moziban, hiába döngölik földbe a kritikák, ez a franchise, mint a ripityára lőtt, de mindig újra összeálló Terminátor, csak nem akar megdögleni.
Az idei év első felében várt filmek egy része csalódás volt, egy része meg beváltotta a reményeket. Most pedig íme, az augusztusban érkező, magától értetődő új Tarantinón kívül ezeket fogjuk nézni év végéig.
A digitális filmforgalmazás elvárt piaci aspektusa lett, hogy a moziban vetített közösségi élményt valamiféle kiegészítés érje. A forgalmazástól és a forgatott anyagtól függően ezeknek a kiegészítéseknek (director’s cut, special edition stb.) eltérő a színvonala és tartalma. Ám ez nem jelenti azt, hogy tényleg nincsenek olyan verziók, amiket nem érdemes újranézni vagy újravásárolni.
James Cameron, aki a Titanickal – máig minden idők legnagyobb bevételét elérő és egyben legtöbb Oscar-díjjal jutalmazott mozijával – „világcsúcstartó” a hollywoodi sztárrendezők sorában, szinte pályafutása kezdetétől töretlenül a rivaldafényben áll. Neve, nagyjából az 1984-es Terminátortól kezdve, egyet jelent a garantált kasszasikerrel. Most pedig itt az „Avatar-láz”, így a forgatókönyvíró-rendezőnek jó esélye lehet új rekordokat dönteni.
Manapság annyi mindent lehet csinálni ezzel a „kompjúter”-nek nevezett új technológiával, de a Terminátor – Megváltás készítői bátor húzással inkább gyurmából formázták meg a T800-as típusú Arnie kormányzót, Batmanre pedig nem adtak köpenyt.
Tizenkét év elteltével, hosszas jogi és pénzügyi manőverek után, James Cameron ötletgazda-rendező, Linda Hamilton ősanya és Edward Furlong nélkül folytatódik az utóbbi húsz év egyik legnagyobb hatású filmes próféciája. Amikor Cameron megálmodta a lángok közül kiemelkedő kitinpáncél képét, még nem sejtette, hogy a technikai nehézségek miatt a történet főszereplőjével együtt az egész filmet a jelenbe helyezi majd, és ezzel megalkotja a filmtörténet talán legszebb low-budget tech-noirját. Az 1984-es Terminátor – A Halálosztó sikeresen ötvözte a nyers brutalitást a forradalmian ötletes technikai megoldásokkal és csavaros jövőképpel, megteremtve a lehetőséget, hogy a történet és a technika további csiszolásával hét év múlva túllépjen önmagán.
Hányszor éreztük úgy egy jó könyv vagy film után, hogy képtelenek vagyunk megválni hőseinktől, hogy a történet itt nem érhet véget. Képzeletünkben számtalan kalandot forgattunk le velük csak azért, hogy életben tartsuk őket, amíg újra meg nem jelentek a lapokon vagy a vásznon. S cseppet sem zavart, hogy képzelgéseink voltaképpen az eredetitől alig eltérő variációk csupán. A szereplők családtagokká, közeli rokonokká váltak, akikkel mindenképpen tartani kell a kapcsolatot.
Számomra a film névtelen műfaj, mintha megőrzött volna valamit saját kezdeteinek némaságából, és ettől vált névtelenné. Névtelen, mert nem volt névadója, szerzője. Furcsának tűnhet ez a kijelentés... A film végül is pillanatnyi hatásról szól, a pillanatnak pedig nincs neve, szerzője sem; talán ezért van az, hogy a legmaradandóbb fílmélményeim valahogy rendezőtlenül a levegőben maradtak, főleg a kölyökkorban látott filmek, a nyolcvanas évek sci-fi mesevilága, amelyet össze se lehet hasonlítani a mai szörnyeteg-áradattal.