Vasember, pléhpofával – John Favreau: Iron Man / A Vasember

A moziba járók időszámítása alapján a nyár nem a gyümölcséréshez vagy az idő felmelegedéséhez kapcsolódik, hanem ahhoz, amikor  világszerte ugyanazon a napon megjelenik az évi első blockbuster. Ez jó pár éve egyet jelent a Marvel-univerzum valamelyik szuperhőséből készülő comics-filmmel. Az idén ez a Vasember. És kábé ennyi.

Szent Kristóf – újra – Alfonso Cuarón: Children of Men / Az ember gyermeke

Vajon a Föld bosszúja az emberiségen, hogy tizennyolc éve nem születik gyermek a világba? 2027 novembere: amikor egy rajongója megöli a bolygó legfiatalabb emberét és Theo (Clive Owen) háta mögött terroristák felrobbantják a kávéboltot, a férfit megkeresi volt felesége. Julia (Julianne Moore) a Halak nevű földalatti mozgalom vezetője, és az emigráns Kee-t (Claire-Hope Ashitey) kell kijuttatnia az országból.

Pátoszterápia – Oliver Stone: World Trade Center

Az ünnepet és a gyászt igazából kevés választja el egymástól, sőt, pátosz tekintetében, néha erősen össze is érnek. Az amerikain kívül nem tudok más nemzetet a földön, amely ekkora költségvetéssel és vehemenciával ünnepli/gyászolja, egyáltalán felmutatja az egész világnak a saját tragédiáit.

Üdvözülj most! – Hany Abu-Assad: Paradise Now / Mennyország most

A New York-i ikertornyok lerombolása óta szinte mindennapossá váltak a dzsihádról és az azzal kapcsolatos hisztériákról szóló híradások. A (film)világ fokozott figyelmet fordít a terrorcselekményekre, napjainkban a művészet is szerepet vállal a társadalmi történések (befolyásolásában és) kritikájában, azaz a figyelmet jobbára a helyi problémákra, a politika és a társadalom által korlátozott emberi szabadságjogokra irányítja. Az is megfigyelhető, hogy a fesztiválközönség és a kritikusok dicsérő szavait azok az alkotások élvezik, melyek elfogulatlanul szólalnak meg. A Mennyország most ilyen film és a dicsérő szavak mellett a Berlini Filmfesztiválon és az Arany Glóbuszon díjat is begyűjtött.

München után – Oscar előtt – Steven Spielberg: Munich / München

Steven Spielberg a nyolcvanas évek közepétől törekedett arra, hogy a kasszasiker blockbusterei mellett komoly rendezései révén a szakma is elismerje. A szakmai elismerés utáni vágyakozás kezdetben nem volt túl gyümölcsöző, miután mind a déli fekete társadalomról szóló Bíborszínt, mind a második világháború távol-keleti frontján játszódó A nap birodalmát mellőzte az Akadémia az Oscar-gálán.

Michael Moore Arany Pálmája – Michael Moore: Fahrenheit 9/11

Az idei Cannes-i Fesztivál nagydíját, az Arany Pálmát az amerikai Michael Moore Bush-ellenes propagandafilmje nyerte el. A bizottság elnöke Quentin Tarantino volt. Az ame­rikai elnökválasztás egyre inkább közeledik. Az iraki háború óta az Amerika-ellenes érzések felerősödtek Európában. Valahogy az az érzésem, hogy mindezek az elemek egy kissé közrejátszottak abban, hogy az egyik leghíresebb európai filmdíjat egy amerikai politikai dokumentumfilm kapta meg.

Háború a természet lágy ölén – Antoine Fuqua: Tears of the Sun / A Nap könnyei

Antoine Fuqua nevét a The Replacement Killers óta ismerem. Akkor Chow Yun-Fat-ért ültem be, ezúttal inkább a kíváncsiság vezetett: mi lehet a Bruce Willis-es plakát mögött? Az új Fuqua-film Nigéria kies tájaira kalauzolja a nézőt. Háború és őserdő. Kötelesség és lelkiösmeret. Tragédia és glória. Hősiesség és... nos, ennek nincs párja. Fuqua és csapata fogta a műfajt, a régi és új kliséket összekeverte, és létrehozott egy hibridet, amely valahol a The Green Berrets és a Platoon között mozog. Ez eddig rendben is volna.