Néhány szó a futó bűnügyi sorozatokról I. – CSI / CSI: A helyszínelők; Sherlock; Charlie's Angels / Charlie angyalai; Criminal Minds / Gyilkos elmék; Fringe / A rejtély

Detektívek, nagyvárosi amazonok, hullakémek, zseniális laboránsok, lélektani és logikai útvesztők... Lépjünk most hátra, és nézzük meg, mitől működnek – vagy nem működnek – azok a bűnügyi sorozatok, amelyeknek legújabb évadját várva vártuk.

Aludj velünk! – Roger Michell: Morning Glory / Ébredj velünk

Azok a filmek, amelyek film- vagy tévéműsorok készítéséről szólnak, többletjelentéseket hordoznak, okkal van megmutatva bennünk a apparátus. Ez a film kivétel. Az apparátus szerepeltetése ugyanakkor az önreflexív tartalmak kibontására is lehetőséget adna, de itt szó sincs önreflexivitásról vagy valamiféle pluszról – csak a szórakoztatás a cél, de sajnos még az sem sikerül.

Hölgyeim és uraim, tálalva! – Dömötör Tamás: Czukor Show

Talán a gazdaságira önkéntelenül rezonáló alkotói önkorlátozás tette, de az idei szemle minden második filmjének rendezője be- vagy elvonult szereplőivel valami szűk szobába, vitorlásra, presszóba, luxuslakásba vagy panzióba, netán épülő bunkerbe, hogy ott forrósítsa a kedélyeket, vetkőztesse a lelkeket és rángassa le az utolsó leplet is a gondosan őrzött takargatnivalókról. Ebbe a kamarafilm-szemlei trendbe illik a Czukor Show is, de itt a tét kettős.

Töretlen optimizmus – Roberto Benigni: La tigre e la neve / Tigris a hóban

Roberto Benigni alakjának és az általa képviselt humornak mintegy márkajelzésévé vált az a töretlen és hiperaktív optimizmus, amely akár sekélyes szlogenként hatva, akár filozófiai alapállásként megnyilvánulva hirdeti, hogy teremtsen bár a sors embertelenül lehetetlen, brutális helyzeteket, az élet szépségét, varázslatosságát semmi nem fedheti el.

A tévé és én

Arra gondoltunk, ha már megszülethet ez a jubileumi lapszám, gyűljünk össze legalább itt, a lap hasábjain, szerkesztőbizottsági tagok és szerkesztők, akik egyébként egymástól 500-1000 kilométerre élünk és dolgozunk. Mindenkitől azt kértük, hogy írjon néhány sort a fenti cím alá: A tévé és én. A felhívásra a legváltozatosabb eredmények születtek. Íme, hogy látja a tévé és önmaga viszonyát egy filmrendező, egy operatőr, egy filmesztéta, egy filmelméletíró, valamint egy író-dramaturg. A sor végén pedig mi, a lap szerkesztői.

Snuff and go – John Herzfeld: 15 Minutes / 15 perc hírnév

Nemigen lehet elmondani, hogy John Herzfeld új opusza hemzsegne az eredeti ötletektől. Hiszen elég filmet láthattunk már a média démoni hatalmáról (itt van, amúgy csípőből, Sidney Lumet 1976-os Networkja, Renny Belvaux 1992-es Man Bites Dogja vagy Gus Van Sant 1995-ös To Die Forja), a Myrick-Sanchez páros 1998-as The Blair Witch Projectje óta a kézi kamerás „film a filmben” trouvaille-ja lerágott csonttá vált, no és a snuff movie-k meg a jedermann-világ Reality TV-s erőszakhabzsolása sem mai csirke a mozivásznon.