Augusztus 16–19-én a horrorfilmek rajongói részt vehettek egy igazán szájaízük szerint való fesztiválon, már ha rászánták magukat, hogy Erdély szívébe kalandozzanak. A Telihold Fesztivált Berethalom községben szervezték meg, a Segesvárt Medgyessel összekötő út mellett.
Nem volt még egy ilyen tudományos gondolkodású, világnézetű és munkamódszerű filmrendező a narratív filmek fősodrában, mint Stanley Kubrick (1928–1999). Évtizedeken át úgy élt az Elstree és Borehamwood stúdiókhoz közel eső kastélyában, mint egy elméleti tudós. Pazar intellektusa kormányozta egész életét. Gyakran fogadott tudósokat otthonában. Átlagon felüli intelligenciáját százszor jobban érdekelte az ő elméjük, mint a felszínes filmvilág.
Volt egy színészgeneráció, amelynek egy-egy egyénisége és szerepe egybeforrott a korszellemmel. Talán ennek a generációnak az utolsó tagja Törőcsik Mari, aki a TIFF életműdíját vehette át szombat este. Arcai és vele szerepeinek mélységei hatalmas ívet írnak le a Körhinta (1955) Pataki Marijának ártatlan mosolyától az Így, ahogy vagytok (2010) tiszteletre méltó „keresztanyjáig”.
Vannak olyanok, akik alig várják, hogy díjkiosztó gálára mehessenek film helyett – és vannak olyanok, akik alig várják, hogy beülhessenek egy filmre a díjkiosztó gála helyett. Ezzel nincsen semmi baj, mindenki számára van hely a kérgeshátú Földön, de az ilyen fesztiválok, mint a TIFF, elvileg pont azért léteznek, hogy a második fajta embereknek szolgáltassanak örömet.
Az idei TIFF egyik leghypeoltabb filmje az Iron Sky volt. Arra számítottunk, hogy a Mátyás-szobor álla is le fog esni tőle a főtéri vetítésen, de mégis a szoborcsoport lovának egyik testrésze jutott eszembe.
Egy különös szervezet tagjai elhunyt személyek helyét veszik át hozzátartozóik kérésére, pénzért. Egy férj úgy küzdi le az unalmat, hogy ismeretlenként kezdi szemlélni környezetét. Családi road movie Chiléből válni készülő szülőkkel és két gyerekükkel, valamint egy vérbő dél-koreai bosszúfilm. Alább néhány rövid kritika a TIFF utolsó napján még megnézhető filmekről.
Monstre olasz underground (amatőr?) versenyfilm, három mostohatestvér és apjuk drámája finn módra, egy unatkozó újságírónő interjúja két egyetemista prostituálttal, szívszorongató portugál dráma – íme mai „kínálatunk”.
Első filmünkben egy katatonikus arcú bérgyilkos útját követhetjük, amint megtalálják, felcseperedik és öl, majd szerelmes lesz – egy prostituáltba, akit gyerekként, tanulóéveiben nem volt képes megölni. A következőben egy nagyvárosi szegénynegyed közepén egyedülálló anya küzd gyerekei jövőjéért. Harmadik filmünk világában már-már bevett dolognak számít a pedofília, a vérfertőzés, a családon belüli és kívüli szodomita erőszak és az ezek ellenhatásaként fellépő kíméletlen önbíráskodás. És végül itt áll egy rövid kritika a TIFF „legvidámabb filmjéről”.
Roger Brown roppant kisnövésű egy méltóságteljes, komoly szándékú férfihoz képest. Csupán 1,68 méter. Helyzetén az sem segít, ha tenyérbemászó arcán szája mosolyra kanyarodik, hiszen akkor leginkább Steve Buscemire hasonlít. Felesége egy fejjel magasabb nála, igényeit pedig anyagi javakkal lehet kielégíteni. Rogernek nincs egyszerű dolga, helyre kell hoznia önbecsülését.
Julie Delpy legújabb filmjében már nem annyira a párkapcsolati problémákra fókuszál, hanem egy család egyetlen napját mutatja be. Egy kellemes születésnapi összejövetel alkalmával könnyed, nosztalgikus-ironikus hangulatban villant meg életképeket, pillanatokat, felvázolva olyan többé vagy kevésbé bensőséges viszonyokat, melyek egymáshoz szorosan kötődő emberek mindennapjaiban létrejöhetnek.
