„Csak élet legyen benne” – Federico Fellini-portré 3.

A Júlia és a szellemek már Fellini ornamentális korszakát előlegezi, melyben az örök archetípusok és a történelmi gyökerek vizsgálatának igénye dominál. A Casanova és főként a Zenekari próba után azonban lassan elérkezik e kivételes rendezői pálya alkonya.

Kémmorál – Cserhalmi Sára: Drága besúgott barátaim

A magyar mozi régóta adós a rendszerváltás nagy sztorijának, az ügynökkérdésnek vászonra ültetésével. Dézsi Zoltán Az ügynökök a paradicsomba mennek szappanoperás összeesküvés-elmélete és Bergendy Péter A vizsga című thrillere műfaji szempontból több-kevesebb sikerrel közelítette meg a kérdést, s Török Ferenc Apacsokja nagy kivétele a magyar besúgófilmeknek, amelynek befejezésében egy ifjú magyar filmes magára vállalja a múlt feltárását. Cserhalmi Sára, úgy tűnik, megérezte a hívó szót.

A katasztrófa értelmezése – Jancsó Miklós-portré 1.

Jancsó Miklós életében a katasztrófa többszörösen meghatározó tényező: már negyvenkét éves, amikor az első szerzői filmjét forgatja; alig fog bele a balos filmek forgatásába, a hetvenes évekre ki kell ábrándulnia; ennek ellenére a nemzetközi filmtörténetben nemzeti klasszikus vált belőle; a „katasztrófa” értelmezésével indul a nyolcvanas években az egyik jelentős stíluskorszakát meghatározó filmje. Jancsó Miklós ma kilencven éves, és még mindig alkot – sőt egész jó filmeket.

A film nulla foka – Andrei Ujică: Autobiografia lui Nicolae Ceauşescu / Ceauşescu, a hatalom tébolyultja

Emlékszem az osztálytermekben lógó, standard boldogságot sugárzó képeire: Ceauşescu szerette a látványosságot, és minden tömegtájékoztatási apparátust felhasznált személyi kultusza dagasztása érdekében. Andrei Ujică filmje éppen ebből a hatalmas anyagból építkezik, felhasználva a Nemzeti Filmarchívum (ANF) és a Román Televízió Archívumában található felvételeket.

Egy ember az örökkévalóságnak – Richard Attenborough: Gandhi, 1982

A 80-as évek első felében csupa tabudöntögető biopic járult az Amerikai Filmakadémia ítélőszéke elé: Az elefántembert, a Dühöngő bikát, az Amadeust és többi, máig klasszikusnak tartott társait a tisztes döntőbizottság hol szűkmarkúan, hol egész gálánsan fogadta. Richard Attenborough Gandhi-életrajza viszont szinte kikövetelte magának 8 Oscarját gigantomán stílusával és ortodox elbeszélésmódjával: kockáin az öreguras történelemóra köt házasságot a hitelesen tálalt embermesével.

A nemzet igazi születése – Wesley Ruggles: Cimarron, 1931

A Cimarron volt az első film, amely begyűjtötte mind a „nagy öt” nevezést (legjobb film, rendező, színész, színésznő és forgatókönyv), kettőt szoborra is váltva – mindezt az 1931 végén tartott Oscar-ceremónián. Számunka viszont már talán nem is annyira film-, hanem simán történelmi szempontokból maradt érdekes.

Még kér a nép! – Mel Gibson: Braveheart / A rettenthetetlen, 1995

Vannak olyan filmek, amelyeket az ember még akkor is képes újra és újra megnézni, ha éppen ki nem állhatja. Az ilyen művek egész egyszerűen túl nagyok ahhoz, hogy ne vegyünk róluk tudomást. 15 év távlatából kijelenthetjük, hogy Mel Gibson második rendezése is ezen alkotások között landolt, és sikerei nagyban befolyásolták a műfaj későbbi produkcióit.

„Mostantól mindenki érdekből jön” – Jean-Marc Vallée: The Young Victoria / Az ifjú Viktória királynő

Ha nem is kifejezetten divat, de újabban kedvelt a híresebb vagy épp hírhedtebb történelmi személyiségek életének megfilmesítése. Az elmúlt években az Elizabeth: Az aranykor vagy A királynő kritikai és box-office sikerek voltak, Sofia Coppola posztmodern Marie Antoinette-je ha nem is lett tomboló siker, de izgalmas és bátor film volt. Hozzájuk képest Jean-Marc Vallée, bár első ránézésre nem vállal semmi különlegeset, tulajdonképp pozitív csalódást okoz.

Körbe írt háromszög – Alejandro Amenábar: Agora

Látványos, akciódús, szép és botrányos. Az Agora tehát ideális figyelemfelkeltő. Ráadásul egy gyönyörű nő emeli az összhatás fényét, hiszen a főszereplő Hypatia (Rachel Weisz) az első ismert női tudós és filozófus. Mindezek ellenére Alejandro Amenábar bőven számíthat sértődésekre és fröcsögésre a legutóbbi filmje kapcsán, hiszen az Agora nem éppen hízelgő portrét fest a korai keresztényekről.