Az önazonosság fiktív voltáról – Portré David Lynchről

A kortárs amerikai film egyik olyan alkotójáról lesz szó a továbbiakban, aki elegánsan beleőszült látomásaiba, amelyek viszont mit sem veszítettek intenzitásukból és erejükből az alkotói pálya bő ötven éve alatt. A látomás szó, minden ezoterikus és anyagfeletti asszociációjával egyetemben, akárhányadik racionális újranézés kapcsán felmerül David Lynch alkotásai esetén: sem a történetek, sem a karakterek, sőt a használt művészi konvenciórendszerek sem bizonyulnak elégségesnek ahhoz, hogy megkössék és keretbe kényszerítsék a látottakat.

Hitchcock zeneszerzője voltam – Bernard Herrmann-portré

A 105 éve született Bernard Herrmann első filmje az Aranypolgár, az utolsó a Taxisofőr volt – ez a két határkő talán mindennél jobban jellemzi a közel 35 éven át ívelő karrier sokszínűségét. Ha bármelyik amerikai filmzeneszerzőről filmet lehetne készíteni, Herrmann lenne a legideálisabb jelölt – a művészi vízióit senki kedvéért sem kompromittálta, nekiment a stúdiórendszernek és még legfontosabb munkatársával, Alfred Hitchcockkal is szembement egy alkalommal. Habár magánélete a karrierjéhez képest színes volt (három felesége volt, az első kettőt ugyanúgy hívták, ráadásul unokatestvérek voltak), terjedelmi okokból inkább a szakmai tevékenységére összpontosítunk.

Egy játékos naplója – Michael Cimino-portré

Az idén 120. évét taposó filmtörténet számos kiváló alkotója között kevés olyan megosztó művész és személyiség volt, mint Michael Cimino. A párhuzamosan zseninek és pancsernek is tartott rendező életművét a folyamatos kockáztatás és a rendezői hatalommal való visszaélés jellemzi, nevével pedig örökre összeforrt a tiszavirág életű hollywoodi auteur-korszak és egy komplett stúdió bukása.

Kamera által homályosan – Zsigmond Vilmos-portré

Az év első napján, a kaliforniai Big Sur-ben elhunyt Zsigmond Vilmos egy hatvan éven át ívelő, szinte átláthatatlanul monumentális és a filmművészetet jelentősen meghatározó életművet hagyott maga után. A magyar származású operatőr nem csak résztvevője, hanem alapembere és egyik legfontosabb alkotója volt a 70-es évek új-Hollywoodjának, aki Michael Ciminótól Robert Altmanon át Steven Spielbergig a legnagyobbakkal dolgozott.

A horror nagy évtizede(i) – A horror története 3/4.

A horror a 70-es években készült kasszasikereknek köszönhetően fokozatosan átáramlott a fősodorba, egyre kevésbé volt szégyen A-kategóriás sztárnak szerepet vállalnia ilyen műfajú darabban. Ahogy egyre jövedelmezőbb üzletté vált, a horrorfilm többé nem lepukkant grindhouse-mozikban, hanem patinás filmszínházakban termelte nyereséget, hogy aztán ismét másodvonalba süllyedjen a 90-es évekre. Folytatjuk 12 évvel ezelőtt félbehagyott horrorfilm-történetünket.

A domináns nyomozó alkonya – Magándetektív-noir és modernizmus kapcsolata a Hollywoodi Reneszánszban 2.

A Hollywoodi Reneszánsz során újjászülető magándetektív-noir – szemben a klasszikus műfajváltozattal – már egyértelműen olyan technikákat alkalmaz, amelyek a modern európai művészfilmből erednek. Az új nyomozó kiüresedett és motiválatlan, s egy atomjaira hullott világban kényszerül mégis érvényt szerezni igazának.

Filozófus a felvevőgéppel – Terrence Malick-portré 1.

Noha Terrence Malick az Új-Hollywoodot megalapító mozi-fenegyerekekkel egy időben kezdte pályáját, már életműve hajnalán olyan páratlanul egyedi szerzői magánuniverzumot épített fel, mely bizonyos tekintetben a korszak klasszicizáló törekvéseinek ellenpólusát képezte.