Ethan Hunt hatodik alkalommal, a szériában eddig még nem látott intenzitással tér vissza a mozivászonra egy világmegmentő akció erejéig. A Mission: Impossible – Utóhatás jó műfajfilm, miközben a sorozat eddigi részeinél több mélységet és önreflexiót tartogat a néző számára.
A néhány éve visszavonulással fenyegetőző Steven Soderbergh összehozta az idei nyár egyik, ha nem a legjobb kis filmjét. A Logan Lucky okosan és felhőtlenül szórakoztat, Soderbergh pedig biztos kézzel vezet végig a ravasz suttyók rablósztoriján.
„Stephen King nyolckötetes regényfolyama méltó adaptációt kapott” – szólna a sommázat, ha valaki olyan írná, aki gyűlöli Stephen Kinget. Én se nem gyűlölöm, se nem imádom, sőt, még eme sorozat könyveit sem olvastam, de a film 95 perce alapján így is tudom, hogy ez a film méltatlan Kinghez. Mivelhogy önmagában, nem feltétlenül adaptációként is gyenge.
A macsókultúra egyik sarokpontja az a kérdés, hogy mikor sírhat egy férfi. A könyvelő autista szuperkatonája ebben akár durva és bátor drámai tükörként is szolgálhatna. Ehelyett viszont csak egy giccses-lanyha akciófilmet kapunk.
Az ügyesen levezényelt, izgalmas üldözés- és karambolszcénákat leszámítva unalmas fércmű az Ütközés (Collide), amiből talán Ben Kingsley ér valamit.
Sam Raimi nem tett rossz lóra, amikor az addig teljesen ismeretlen, mozifilmes színtéren újonc Fede Alvarezre bízta a Gonosz halott (Evil Dead) újrázását: nem csak a remake sikerült várakozásokon felül, de a direktor második horrorja is, ami az év egyik legjobbja a műfajban.
A Who Am I című német tinithriller címe kiválóan érzékelteti a film egyik legfontosabb problémáját. A kortárs Hollywood mérföldköveinek végighackelése közben ugyanis épp csak azt nem képes eldönteni, hogy pontosan mi is akar lenni.
A Johnny Depp-rajongók újabb viccesnek szánt arcszőrzetes képet tehetnek fel falukra Ollókezű Edward cikkcakkos frizurája, Jack Sparrow loknijai és a Fleet Street-i borbély zilált hajkoronája mellé – nagyjából ennyi pozitívnak mondhatót tesz le az asztalra legújabb filmje, a Mortdecai.
Úgy ollózni össze a kortársak újrahasznosított ötleteit, hogy abból valami egészen meglepő, egyszerre tartalmas és csacska, húzós, de felszínes, jókora nagy áltudományos kacsintás és szemtelen félfilozofikus vigyor kerekedjen, miközben a rá jellemző toposzt új elemmel egészíti ki, nos arra csakis egy élő klasszikus képes. Luc Besson a gyengébbik nemhez szóló, évekkel ezelőtt megszakadt ódája egy újabb strófával, a tökös hölgykoszorú csoportképe egy friss alakkal lett ezennel gazdagabb.
