Ezt láttuk a 18. TIFF-en 2. – Akínito potámi / Still River; Tarde para morir joven / Too Late to Die Young; Notti magiche / Magical Nights; What She Said: The Art of Pauline Kael

Színes felhozatal lett a mai: egy nemcsak filmkritikusoknak, de egy filmkritikusról szóló doksi mellett rendesen beindult az idei Vallásóra szekció is már, de Chilébe is elnosztalgiáztathatjuk magunkat. Ezeket a filmeket kell keresni/kerülni a TIFF-en.

A semmi utolsó megkísértése – Martin Scorsese: Silence / Némaság

Hihetünk-e még abban, hogy Bergman, Tarkovszkij és még egy sor klasszikus után lehet újat mondani Isten csendjéről, kínzó némaságáról – más nézőpontból nézve az ember metafizikai magányáról? Előrebocsátom, hogy Scorsesének sem sikerült ez legújabb filmjében. Mégis, amiért a Némaságot érdemes megnézni (sőt talán újranézni), az főleg stílusában, elegánsan újracsomagolt, visszafogott üzenetében rejlik.

Jorge atya fél élete(i) – Beda Docampo Feijóo: Francisco – El Padre Jorge / Ferenc pápa – Buenos Airestől a Vatikánig

A szentek életéről és karizmatikus egyházi személyekről készült, többnyire tévéfilmes eszközökkel operáló alkotások dömpingje az utóbbi időkben szinte szubzsánerré fejlődött. Céljuk – a középkori legendákhoz hasonlóan –, a kiválasztott személy életének vallásos érzületű, szentimentális, tanító jellegű bemutatása. E mozgóképek sorában vannak kiemelkedő és kevésbé sikerült, dagályos alkotások is. Az első dél-amerikai pápa népszerű személye szinte ordított egy ilyen presztízsfilm legyártásáért. Kérdés azonban, hogy a zsáner mérlegének melyik tányérját izmosítja a Ferenc pápa című mozi.

Pajor Tamás megáldotta a filmet – Interjú Török Ferenccel

Török Ferenc friss filmje ténylegesen friss alkotás: nemcsak látványos, de dizájnos film véletlenekről és szerelemről, amelyben a fiatalok valóság elől menekülő és felnövést elodázó korhangulata tükröződik. A rendezővel indultunk a jelentésrétegek, a klipesztétika, valamint a francia újhullámmal és magyar újérzékenységgel szőtt párhuzamok nyomába.

Számokba fojtva – Terry Gilliam: The Zero Theorem / A zéró-elmélet

Terry Gilliam legújabb alkotása egy vállveregetéssel lerendezhető, és ki tudja, mi lesz a sorsa. Érdekesebb film, mint legutóbbi munkái, de ez semmit nem jelent. A The Zero Theorem (A zéró-elmélet) sci-fi allegóriája ugyanis úgy recseg a Gilliam sajátjának tűnő szürreál-barokk vizualitásba préselt ezernyi szimbólum, gondolatfoszlány, és lehetséges értelmezés terhe alatt, hogy még a rendezőben elvakultan bízó nézők is rettegni fognak a film totális széthullásától. Ez szerencsére nem történik meg, ugyanakkor a sokat akaró szarka kloákájának bűze a film lesújtó zárlatáig kitart.