Sokat elárul egy filmről, ha a néző figyelmét egy idő után már nem a vásznon cikázó képek ragadják meg, hanem azon morfondírozik, honnan is ismerősek a patikamérlegen adagolt cselekményfordulatok, a merésznek tűnő, mégis sokat látott részmegoldások. Az Oxigén tipikusan ilyen opusz, mégsem lehet rá haragudni, hiszen hangulatos, stílusos és módfelett korérzékeny is. Igaz, ha egy évvel korábban érkezik, még nagyobbat szólhatott volna.
Liam Neesonnek most nem a lányát, hanem a repülőgépét rabolják el, ám a bűnösök után kutatva nem Taken-szintű nagyverekedésbe, hanem egy hitchcocki és christie-i tradíciót felelevenítő whodunnit-történetbe csöppen.
A Lopott idő egy újabb ragyogó példája annak, ahogyan Hollywood bekap, megcsócsál, aztán félig megemésztve kiköp mindent, aki/ami jó és be merészel sétálni stúdiói kapuján. A ritkán jelentkező Andrew Niccol filmje még a lassan unalmassá váló Justin Timberlake ellenére is az év egyik kihagyhatatlan élményének ígérkezett – legalábbis a Gattaca vagy a Lord of War alapján. Nem az lett a vége.
Úgy tűnik, Tony Scott és Denzel Washington továbbra is a legjobb rendező-színész-páros díjára pályázik. Egyre izzadságszagúbb próbálkozásaik azonban meg sem közelítik az olyan ikonikus duókat, mint Scorsese és De Niro vagy Wilder és Lemmon. Legutóbbi közös munkájuk után talán azt is elkönyvelhetjük, hogy – kínos Solaris-újrajátszás ide vagy oda – még a hullámzó minőséget produkáló Soderbergh-Clooney párossal sem vehetik fel igazán a versenyt.
