A remény belovagolt Rómába – Vittorio De Sica: Sciuscià / Fiúk a rács mögött

Vittorio de Sica lassan Oscar-díjas rovatunk törzsvendégévé válik, ugyanis már harmadszor (és nem utoljára!) találkozhatunk itt nevével. Ez a szerény olasz zseni (aki amúgy négy és félszer több filmben szerepel, mint amennyit rendezett) nemcsak az eszével, hanem a szívével is gondolkodott, filmjei mondanivalóját pedig leginkább érzelmi és nem elméleti alapokra fektette.

Költemény a falakról – Vittorio De Sica: Il giardino dei Finzi Contini / Finzi-Continiék kertje, 1970

Bár alig telt el néhány év, a Házasság olasz módra (1964) után a kritikusok és az esztéták szinte végképp leírták a nagynevű olasz mestert, Vittorio De Sicát. A kiábrándulás nem alaptalan, hiszen Sophia Loren és Marcello Mastroianni fent említett szerelmi párharca után De Sica legfeljebb közepes minőségűnek mondható filmeket adott ki a kezei közül (A boszorkányok), de előfordult, hogy még annál is egy fokkal mélyebbre süllyedt (Szeretők).

Filmtörténet tizennégy részben (X.) – Vissza a valósághoz (I.) – Az olasz neorealizmus története

A filmtörténetírás bevett toposza, hogy már a film születésénél megkülönbözteti a születő művészet fikciós illetve dokumentarista jellegű törekvéseit. Teheti ezt azért is, mert a (Lumiére testvérektől eredeztetett) valóságrögzítés és (a Meliés munkásságából származtatott) fikció viszonya valóban mindig is a filmkészítők és a filmről gondolkodók érdeklődésének fontos kérdése volt. A most tárgyalandó film(stílus) történeti irányzatnak is karakterisztikus jegye a valósághoz, a történelem és a mindennapok dokumentáló jellegű megközelítéséhez való viszonya.