Beatles fanfiction – Danny Boyle: Yesterday
A Yesterday egy romantikus vígjáték köntösébe bújtatott szerelmes levél a világ egyik legikonikusabb zenekarához. Beatles-rajongóknak kötelező!
A Yesterday egy romantikus vígjáték köntösébe bújtatott szerelmes levél a világ egyik legikonikusabb zenekarához. Beatles-rajongóknak kötelező!
Mélyrepülés a norvég black metal eredettörténetében: egy olyan sztori, ahol a valóság felülmúlt bármely képzeletet és nem igényel költői túlzásokat. Jonas Åkerlund egy olyan underground közösségről rántja le a leplet, akikről nagyon megérett már mesélni, mert eddig senki nem hozta őket a rivaldafénybe.
Szabó Simon idén nyáron Indiana Jones-ként ered a pécsi könnyűzene sikere mögött lappangó titok nyomába. Bár ennek a merész vállalkozásnak semmi értelme nincs, az expedíció nehézségeit és eredményeit feldolgozó Pécsi szálat mégis megéri megnézni, mert bitang hangulatosra sikeredett.
Amikor a világ egyik legnagyobb kőszénfogyasztó és -termelő országának élére egy olyan vezetőt választanak, aki nem hisz a globális felmelegedésben, különösen jól esik egy feel-good movie, ami elfeledteti velünk a sok szart a világban. A Soul Exodus így is tesz az első félórában, de nem éri be végig a szimpla szórakoztatással, képes tanítani is nekünk valamit az életről.
Azt már tudjuk a Szerelemre hangszerelve (Begin Again) óta, hogy az Egyszer (Once) nem egyszeri siker volt, de John Carney immáron harmadjára is megcsinálta. A Sing Street után már nem botrányos kijelenteni, hogy az ír rendezőnél nincs jelenleg jobb, aki a románcot és a zenét így tudná ötvözni.
Igen, ez az a film, amelyben Michael Fassbender végig egy óriási papírfejben játszik, és olyan aranyosan furának tűnik, hogy a filmnek csakis a Sundance fesztiválon lehetett a premierje. A Frank a beígérttel szemben persze csak enyhén bizarr, viszont nagyon vicces: egyértelműen a nyár slágervígjátéka.
Közhely, hogy a koncertfilmekkel is az a legnagyobb probléma, mint a színházi felvételekkel – vagyis, hogy az esetek 99%-ában képtelenek visszaadni azt a valódi élményt, amit az ember ott helyben szerez. Valószínűleg ezért van, hogy azok a koncertfilmek, amiket a legjobbként aposztrofálunk, nem kifejezetten csak a zenéről szólnak. Ki mondaná például, hogy a The Last Waltz, a Pink Floyd: Live at Pompeii vagy akár a Heima egyszerűen csak filmre vett dalok lennének.
Meglehetősen gyanakodva néztek rám a mozikasszánál, amikor elmondtam, hogy a One Direction: This is Us című filmre kérnék egy jegyet. Bár rögtön sejtettem, hogy miért, nyilvánvalóvá akkor vált ennek oka, amikor a terembe lépve azt láttam, hogy a székek felét 12–14 éves kislányok foglalják el. Jegyvásárlás előtt is sejtettem ugyan, hogy nem én (vagy bárki, aki nem 14 éves sikongató kislány) voltam az ideális célközönség, arra azért mégsem számítottam, hogy valaha szégyellni fogom magam moziszékben ülve.
Bár a nyári blockbusterszezon óriásrobotjai, acélemberei és örökifjú vámpírjai körül gerjesztett PR-zajban úgy tűnhet, hogy a mai mozik már főleg csak kamaszoknak (esetleg kamaszlelkű felnőtteknek) tartogatnak izgalmakat, a szélesen értelmezett fősodorban éppen ellentétes irányú folyamatok zajlanak. Mivel az ötvenes évek autósmozijaiban fogant baby-boomerek mára nyugdíjasok lettek, jelenleg a leggyorsabb ütemben növekvő korcsoportot amerikában a hatvanöt év felettiek képezik.
A Rocker egy szerethető, de nem hibátlan alkotás a szalontai Marian Crișantól. A film egy apa és fia pár napján keresztül mutat rá a mai román társadalom helyzetére.