Zack Snyder 80 millió dollárból készített zombifilmet a Netflixre, amihez minden kreatív szabadságot megkapott. Azt viszont igazából csak találgatni lehet, kinek volt gyümölcsöző ez az együttműködés.
A Peninsula: Holtak szigete felszínes, generikus spektákulum, de annak se jó. A nagyszerű Vonat Busanba: Zombi expressz idézőjeles folytatásának pedig végképp.
Az elnyújtott fejlesztési folyamatot követő, megjelenés előtti és közbeni szivárogtatásoknak, hőzöngésnek, hisztiknek, a PR-, majd a rajongói ellenkampánynak – és úgy általában a játék körüli botrányos hangulatnak – köszönhetően most már az is hallott a kultikus 2013-as The Last of Us című játék folytatásáról, aki nem tudna megkülönböztetni egy játékkonzolt egy tévé alatt felejtett fekete aktatáskától.
Kiakadni lehet, érezhetjük megbántva magunkat, mindez azonban nem változtat azon, hogy a Corona Zombies egy tökéletesen időzített, száz százalékos exploitation film. Nem jó film, de nem is érdemlünk most jobbat.
Parádés szereposztású, szórakoztató, de néhol elcsépelt és unalmas zombimozi az amerikai függetlenfilm ikonikus rendezőjétől.
Úgy kellett a világnak egy újabb nyílt világú zombis játék, mint haldoklónak egy falat kenyér – már ha a haldokló a kenyértúladagolás miatt fulladozna éppen. A Days Gone viszont első látásra össze nem illőnek tűnő párosításával – végtelenül romantikus sztori egy kemény motoros főhőssel – végül meggyőzi a szkeptikusokat... többé-kevésbé.
Ritkán történik meg az, hogy a moziban ülve azon gondolkodom, hogy milyen jó lenne, ha ez a film valamivel rosszabbul lenne színészileg kivitelezve, esetleg értékelhetetlenül vágva vagy hangkeverve, mert akkor érteném. Érteném, hogy mit keres ez a történet a vásznon, ha valaki adott volna rá pár tízezer dollárt, de így, hogy J.J. Abrams producerkedésével fémjelezve fut ki a multiplexekbe szerte a világon, nem értem, hogy mi ez, és hogy mi szükség volt rá.
Beleképzelni is szédítő, de ötven évvel ezelőtt került mozikba a film, amelynek a mostani – filmekben, tévésorozatokban, játékokban, de irodalomban és videoklipekben is túltengő – zombi-áradatot köszönhetjük. Nem George A. Romero találta fel a zombikat, de ő mutatta először őket agyatlan, emberhúsra éhező tömegnek, és használta annak, aminek használni kell őket: metaforának.
A Cargo apafigurája soha nem adja fel a reményt, hogy gyermekét egy jobb világ küszöbén hagyhatja békében és szeretetben felnőni. Erről pedig nem sok élőhalottas film szól.
Elárasztanak minket a zombifilmek, főleg a 2000-es évektől kezdve. Ennek ellenére a köztudatban még mindig bugyuta alműfajként él, miközben már a mennyiségük miatt is érdemes lenne figyelni rájuk – de ezenfelül igen komoly reflexiót figyelhetünk meg bennük korunk égető kérdéseire.
