Onto-viccológia – Larry Charles, Bill Maher: Religulous

Öröm és boldogság! Bill Maher első dokumentumfilmes missziójával számtalan háborgó tinédzser és számos filmnéző elvárását teljesítette: megérkeztünk a Jézus-filmek ellenpont-stációjába, a vallási doktrinák olvasztókemencéjébe, a trinitarizmus kínzótermébe.

Egy valkűr hanyatlása – Quentin Tarantino: Inglourious Basterds / Becstelen Brigantyk

Zseni. A posztmodern filmművészet zsonglőrje – állítják róla a méltatói. Az ellentábornak is megvan róla a véleménye: kókler, a Ponyvaregény óta a semmit ragozó, túlértékelt iparos. Quentin Tarantino majdnem 10 évig dolgozott új mozija, a Becstelen Brigantyk forgatókönyvén. Rossz bevallanom, de éppen most jött el az a pillanat, mikor az ellendrukkerek oldalára kell állnom.

Újabb tégla a falban – Eran Riklis: Etz Limon / Citromfa

A Citromfa nagy érdeme, hogy a harsány vádaskodást elkerülve, inkább költői eszközökkel mutatja be a közel-keleti konfliktust. Az erőszak képeinek demagóg áradása helyett így egy vér nélküli történetből olvashatjuk ki az izraeli–palesztin szembenállás feloldhatatlanságát.

Holokauszt 6.5.8 – Mark Herman: The Boy In The Striped Pyjamas / A csíkos pizsamás fiú

Nem tudom, hogy van-e a történelem kerekének a küllői között még egy olyan felkapott, évente fényezett, mint a holokauszt. Nem blaszfémiából, de kérdem én: a nagyüzemi emberirtásnál mediatizáltabb tettet követett-e el az emberiség? Számtalan irodalmi alkotás, azok celluloid-klónjai, festmény, szobor stb. utal a 20. század eme rémtettére. Csakhogy legtöbbjük sablonelemekből áll.

Elfelejtett kultúrák és felfedezett hősök nyomában – Fonyó Gergely: Ocskay László százados, az elfelejtett hős; Páskándiné Sebők Anna: Búcsú (Az erdélyi magyar zsidó kultúra nyomában)

A Holocaustról, vagy a háború utáni zsidó életutakról filmet készíteni egyre nagyobb kihívást jelent, hiszen a nézőknek egyre emelkedettebb az ingerküszöbük. Pedig elmondanivaló még bőven akad, ahogyan ezt Fonyó Gergely és Páskándiné Sebők Anna filmje is bizonyítja.

Kultúrák találkozásában – Radu Mihăileanu: Va, vis et deviens / Élj és boldogulj!

„Az Életvonat jobb volt…” – sugdosták a nézők a Párizsban élő román filmrendező új filmjének júniusi, kolozsvári díszvetítése után. A Transilvania Filmfesztivál nyitófilmjeként bemutatott Va, vis et deviens-ben – az egyébként zsidó családból származó – Radu Mihăileanu ismét zsidótémát dolgozott fel, csakhogy most nem sikerül olyan maradandó nyomokat hagynia nézői lelkében, mint a sajátos hangulatú, kuncogtató, ugyanakkor sokkoló zárlatú holokauszt-vígjátékával, a Train de vie-vel. Az Élj és boldogulj! mégis figyelemre méltó film, cselekménye leköt, izgalmas, hangulata különleges, majdnem a végéig.

Történelmi giccs – Dennis Gansel: NaPolA / Napola - A Führer elitcsapata

Történelmi filmbe fogni óriási felelősség: a feladatot nem lehet megúszni vagy pusztán fikcióval, képi ötletekkel helyettesíteni. Ráadásul alig akad olyan kor, amiről ne születtek volna filmek, így nehéz újat, érdekeset mondani. Halmozottan igaz ez akkor, ha olyan vészterhes, de filmen annyiszor megjelenített korszakról van szó, mint a náci birodalom uralkodása. Az idő 1942, Németország: már látszik a győzelem lehetetlensége, de a politikai vezetés erről tudomást sem véve fanatizálja tovább a fiatalokat, akik közül sokakat bevetnek majd a végső, gyilkos, eleve vesztésre ítélt harcokban is.

Szaltók témák, kultúrák, filmek között – Beszélgetés Radu Mihăileanu filmrendezővel

Radu Mihăileanu, a Franciaországban élő román filmrendező nejlonszatyorral a kezében jelent meg az V. Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál sajtó- és közönségtalálkozóin: a szatyorban azonban nem a sarki bevásárlás eredményét, hanem a Cézar-díját hozta, amely szerinte „bárki szatyrának" elérhető itthon is, legalábbis erre következtet az utóbbi évek román filmtermése láttán. A következő sorokat ezeken a találkozókon rögzítettük. A beszélgetések apropójaként Mihăileanunak a fesztiválon bemutatott Va, vis et deviens című filmje szolgált.

Üdvözülj most! – Hany Abu-Assad: Paradise Now / Mennyország most

A New York-i ikertornyok lerombolása óta szinte mindennapossá váltak a dzsihádról és az azzal kapcsolatos hisztériákról szóló híradások. A (film)világ fokozott figyelmet fordít a terrorcselekményekre, napjainkban a művészet is szerepet vállal a társadalmi történések (befolyásolásában és) kritikájában, azaz a figyelmet jobbára a helyi problémákra, a politika és a társadalom által korlátozott emberi szabadságjogokra irányítja. Az is megfigyelhető, hogy a fesztiválközönség és a kritikusok dicsérő szavait azok az alkotások élvezik, melyek elfogulatlanul szólalnak meg. A Mennyország most ilyen film és a dicsérő szavak mellett a Berlini Filmfesztiválon és az Arany Glóbuszon díjat is begyűjtött.

Muszáj, sajnos – Roman Polanski: The Pianist / A zongorista

Rögtön belevágnék: Roman Polanski filmjének fő fegyvere, érdeme a személyesség. Elődeivel ellentétben, A zongorista nem akar a Holocaust miértjeiről tankönyv-ízű állásfoglalást szuggerálni nézője agyába. A szörnyűségeket mindenfajta szűrés, dramaturgiai dobpergés nélkül, „arcba vágva”, megdöbbentően előkészítetlen formában mutatja, aláhúzva ezzel az időszak sokkoló bizonytalanságát, reménytelenségét. Az egyetemes, könyörtelen tanulságok rémisztő polaroidja egyetlen érzékeny művészember sorsán keresztül hívódik elő a néző agyában, a dokumentarista jellegnek adva ezzel rég nem tapasztalt, torkon ragadó, hideg lírát.