Honnan vette a bátorságot egy fiatal arisztokrata hölgy 1913-ban, hogy közreműködjön egy akkoriban újdonságnak számító moziszkeccs elkészítésében? Szilvássy Carola, vagyis báró Bornemissza Elemérné nem szokványos életútjának ismeretében választ kapunk a kérdésre.
Amikor a sztárt még filmcsillagnak hívták, és a marosvásárhelyi színészképzőt Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolának, járt oda egy lány... Karcsú, szőke, mosolygós, a szeme kék, mint a tiszta égbolt, s az egész jelenség olyan meseszép, mint egy megelevenedett Tündér Ilona. Ő lett a mi állócsillagunk. Széles Anna.
Fischer István munkássága gazdagon kínálja a lehetőséget történelmi, elméleti és politikai szemléletek konkrét beágyazódásának kutatására. Filmes pályája a 20. század második felének történelmi időszakán keresztül a jelenbe hozza a modernitás minden drámáját és ígéretét, megvalósult, visszafojtott és máig lappangó erőit. Kifejezésre juttatja a fasizmus és a holokauszt okozta traumákat, az ún. „népi demokráciák” gyorsított ütemű modernizációját és bigott cenzúráját, valamint – már napjainkhoz közelebb – a neoliberalizmus piaci etikájának kulturális imperializmusát.
A Janovics Jenő sokrétű pályájáról írott összefoglalók sosem mulasztják el méltatni a színházi ember kiváló szervezőkészségét és jó vezetői kvalitásait. Művészi ambíciói gyakorlatias érzékkel társultak, ami az 1918-as történelmi fordulat után sem lankadt: próbálta újraéleszteni a színházat, fenntartani a mozis vállalkozásait, és a filmgyártást sem adta fel. Az első világháború utáni korszakról néhány oktatófilm és filmhíradó alapján vonhatunk le következtetéseket.
Az alábbi szöveg elsősorban arra próbál választ keresni, hogy a Transylvania filmgyárban 1920-as években megrendezett Világrém című filmben milyen kapcsolódásokat találunk azzal a kontextussal, amelyben a film született, illetve hogy milyen szálakon kötődik a film cselekménye és a szereplői jellemrajz a megrendelői szándékhoz. A filmről tehát ezúttal nem mint művészi alkotásról szeretnék szólni, hanem mint kampányfilmről.
Csép Sándor a romániai magyar televíziózás egyik „atyja” volt, aki Bodor Pál mellett kezdte a tévés szakmát. Mindig is újságíró szeretett volna lenni, bár papfiúként teológiát is tanult, majd filozófiát végzett. Nagyratörő, művelt, tájékozott volt, elveihez mindig hűen ragaszkodott, felelősségteljes és céltudatos volt. Mindezek mellett azonban értelmes és érzelmes volt egyaránt. Ezen tulajdonságai a terepen is megmutatkoztak, megtalálta a hangot a tudóssal, színésszel, íróval éppúgy, mint a piaci kofával, vásárlóval, parasztemberrel. Munkásságával egyértelműen beírta nevét az erdélyi és az egyetemes magyar kultúra történetébe.
„A hetedik erdélyi magyar hetilap, vagy a hetedik erdélyi magyar színház, vagy a romániai magyar panasziroda, vagy a nép ügyvédje, vagy erdélyi magyar koncertiroda, vagy inkább mindez együtt akart lenni és részben volt is a román tévében 69-től sugárzott magyar nyelvű műsor(nekünk és akkor mindenkinek A MAGYAR ADÁS).”1
Érdemes-e televízióban színházi előadást bemutatni? Átérezheti-e a tévénéző a színdarabban megszülető katarzist, ha nem a színészekkel, az eredeti díszletekkel, a közönséggel van egy térben? Ezek a kérdések biztosan felmerülnek a színházi és televíziós szakemberekben egyaránt, amikor televíziós színházi felvételeken dolgoznak.
