The Last Picture Show – David S. F. Wilson: Bloodshot

Kedvenc pityókafejű színészpótlónk még az új Fast and Furious előtt benyomott egy szuperkatonás mozit. Lehet, hogy jó ideig az utolsót, amit nagyképernyőn fogunk látni... vagyis látott az, aki A Koronavírus-Mozibezárás Előtti Utolsó Hétvégén (március 12–15.) még ellátogatott valamelyik árválkodó filmszínházba.

Egy szakítás története – Cathy Yan: Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása) / Birds of Prey (and the Fantabulous Emancipation of One Harley Quinn)

A komor, szociális érzékenységű Phillips-féle Joker után megérkezett az exbarátnő, Harley Quinn, hogy feje tetejére állítsa ezt az őrült világot. A Ragadozó madarak egy szaturált színekben pompázó agymenés, rengeteg akcióval és extrém feminizmussal, de minden túlzása ellenére szórakoztató film kerekedett belőle.

Guy Ritchie nem blöfföl – Guy Ritchie: The Gentlemen / Úriemberek

A díler, a firkász és rengeteg zölden füstölgő puskacső – így lehetne röviden jellemezni Guy Ritchie új filmjét, a már címében is tökös Úriembereket. Ebből pedig alighanem mindenki le tudja vonni a konklúziót, miszerint Guy Ritchie hosszú kihagyás után megint visszatért ahhoz a műfajhoz és stílushoz, amiért annak idején rajongótábora megkedvelte. Nagy visszatérése pedig nemcsak olcsó marketingblöff, hanem kőkemény forgatókönyvírói és rendezői profizmus a javából, ugyanis a brit bűnfilmek atyaúristene még mindig elemében van!

Miért öl pénzért szörnyeket? – Lauren Schmidt Hissrich: The Witcher / Vaják

A Netflix tavaly év végi legnagyobbnak szánt dobása a nyolcrészes Vaják (The Witcher), egy olyan adaptáció, amit lehet nézni teljesen szűzen is, de a könyvek és a játékok ismeretében is. Megpróbáltuk egy teljesen rendhagyó, kétszerzős írásban kibékíteni a két szempontot. Íme, egy kívülről belecsöppent és egy, a könyveket meg a játékokat is ismerő szerzőnk véleménye, fej fej mellett:

Ez is elúszott – William Eubank: Underwater / Árok

William Eubank harmadik nagyjátkfilmje szinte alig tér el a rendező-operatőr korábbi munkásságától. Az űr-sci-fik rajongója ezúttal a víz alá helyezi ugyanazokat a régen bejáratott elemeket, amelyek együgyűen tükrözik az ember tehetetlenségét és a hatalomvágy kritikáját egy ízléstelenül összeollózott pastiche-ban. Brian Duffield és Adam Cozad forgatókönyve a látványra és olcsó ijesztésekre hajt, de legalább felsorolja a műfaj ismertetőjegyeit, amelyeknek rosszul alkalmazva is megvan egyfajta B-filmes varázsa.

A Jó, a Rossz és a Mandalóriai – Jon Favreau: The Mandalorian

Hazatért a Csillagok háborúja. Na nem a Skywalker-saga lezárását hozó kilencedik résszel, hiszen az nem nagyon nyerte el a kritikusok, de a legnagyobb rajongókat leszámítva a nézők tetszését sem (nem is csoda), hanem egy keveset beszélő, sisakját le nem vevő mandalóriai fejvadász címszereplésével. No meg persze az instant mémesedésre tervezett bébi Yodával, egy jó adag stílussal és azzal, hogy nem nézi sem többnek, sem kevesebbnek magát, mint ami: egy kellemesen szórakoztató sci-fi-western sorozatnak.