Pokolbéli víg napjaim – Neil Marshall: Hellboy

Sokan várták, hogy az új Hellboy-film visszahozza majd Guillermo del Torót és az eredeti színészeket, a 2019-as változat azonban nem egészen azt hozta el a rajongóknak, amit szerettek volna. Kicsit úgy jártunk a sokéves huzavona után bemutatott reboottal, mint azok a Pókember-rajongók, akik egy negyedik Raimi-féle rész helyett végül Andrew Garfieldet kapták. A Neil Marshall által kvázi-újraindított eposz sajnos nem lesz azonnal kedvenc – sőt, talán soha – de a Hellboy-franchise-nak még használható alapja lehet a jövőben.

Nagy erővel kis felelősség – David F. Sandberg: Shazam!

Ha David S. Sandberg filmjét alávetnénk egy szuperhősfilm-tesztnek, minden bizonnyal átmenne, hiszen minden műfaji kritériumot teljesít az erő elsajátításától a főgonosz legyőzésén át egészen a karakterfejlődésig. Ennek ellenére a moziteremből kifelé jövet már tudjuk, hogy ez a DC-zsánerfilm nem egy epikus, látványközpontú CGI-végtermék, hanem sokkal inkább az a szuperhősfilm, amit tizenkét évesen szerettünk volna látni, de kétszer annyi idősen sem volt feltétlenül rossz döntés beülni rá.

London Calling – Christian Rivers: Mortal Engines / Ragadozó városok

A Ragadozó városok jól összerakott, látványos mashupja olyan filmeknek, amelyeket ismerünk anélkül is, hogy láttunk volna őket. S bár dramaturgiai gyengeségei ellenére szórakoztató – akárcsak egy jó Disney-rajzfilm –, a filmtörténetbe, de még az idei karácsony megnézős filmjei közé sem fogja beírni önmagát ennyivel.

Űrdongó az új E.T. – Travis Knight: Bumblebee / Űrdongó

Mivel Michael Bay a hús és a fém összecsapásának ötödik felvonására végleg belefáradt abba, hogy epikus méretű robbanásokat és agyonlassított harcjeleneteket pakolgasson egymás után Linkin Park-, majd Imagine Dragons-slágerekre, végül pedig ezt az egyveleget coelhói mélységű életbölcsességek random bedobálásával bolondítsa meg, végre megszülethetett egy olyan Transformers-mozi, amely azoknak a nézőknek is garantáltan tetszeni fog, akik már a 2007-es első rész után végleg leírták magukban az óriásrobotos franchise-t.

Fekete harcsa visszavág – James Wan: Aquaman

Miközben Bosszúállóék a tizenvalahányadik önálló filmjüknél tartanak az univerzumépítésben, és megtehették, hogy egy időre likvidálják a karaktereik felét, addig a Supermant és Batmant is a maga oldalán tudó DC még mindig csak kapkodni tud, szemérmetlenül koppintani, és reménykedni, hogy az általuk szerzői jogilag birtokolt alakok, illetve az őket játszó színészek önmagukban is elég kúlak ahhoz, hogy ne kelljen melléjük koherens világot, történetet, gondolatmenetet is szerkeszteni.

Mindegy, Gerard Butler megmenti! – Donovan Marsh: Hunter Killer / A Hunter Killer-küldetés

Míg a hasonló minőségű Támadás a Fehér Ház ellenben az amerikai elnök köszönhette neki az életét, itt most egy kézzel az orosz elnök bőrét menti, a másikkal a harmadik világháborút akadályozza meg. A Hunter Killernek már a címe is olyan, mint egy koradélutáni tévéfilmnek, ráadásul a végeredményt látva nehéz elképzelni, hogy az ördögbe jutott ez el a mozivászonig.

A 22-es csapdája – Peter Berg: Mile 22 / 22 mérföld

A 22 mérföld fő hibája, hogy már láttuk 2006-ban Bruce Willis-szel. Ezúttal csak két dolog különbözik: a távolság − 16 utca helyett 22 mérföld, és a tény, hogy Willis lecsúszott, rezignált, ha úgy tetszik „noiros” nyomozója sokkal inkább elvitte a hátán a filmet, mint most Mark Wahlberg hiperaktív kormányügynöke.