Ugyanolyan meleg van, mint harminc évvel ezelőtt Brooklynban. Viszont reméljük, hogy a faji konfrontáció lángjai nem lesznek akkorák, hogy elnyeljék kedvenc pizzériánkat. Harminc éves a mindig dühös Spike Lee protestfilmje, a Szemet szemért, íme pár érdekesség.
Rég láttuk a svéd vidéket ennyire kilátástalan helynek, de Peter Grönlund új filmjében ismét bebizonyítja, hogy ott rejtőznek az igazi drámák.
Izgalmas korszak, ígéretes nyersanyag és illusztris szereplőgárda a klisék rengetegében, avagy amikor minden adva van egy remekműhöz, de a remekmű mégsem adja magát.
Talán senkinek nincs már fel kétsége afelől, hogy a voyeurizmus korunk egyik tömegperverziója, csak hát nem így hívjuk. Youtube, közösségi oldalak, airbnb és társaik elégítik ki voltaképpen ezt a kukkoló reflexet, amelyet hétköznapi exhibicionizmusunk hív elő. Bizarr ez javából, csak már nem tudatosítjuk. A magamutogatás függőség lett, a véletlenül lekamerázott hétköznapi balesetekből tréfás tévéműsorok készülnek, az élet szükséges velejárója mindez. Már nem lopva nézzük, mert a nyilvánosságban zajlik. Van, mert kell és kell, mert van. Amíg cuki és amíg bírjuk cérnával.
Corneliu Porumboiu legújabb, a Cannes-i versenyprogramban debütált filmje, a The Whistlers (A fütyülők) egy okos, humoros, filmtörténeti utalásokkal teli, igazán stílusos alkotás lett, korábbi munkáival ellentétben a szerzői jegyek mellett markáns műfaji jellemzőkkel is bír: egyértelműen a neo-noir zsánerét képviseli.
Brian De Palma állítólag annyira utálta legújabb mozija, a Dominó című bosszúthriller forgatását, hogy nem átallta lenyilatkozni: ez volt az első és egyben az utolsó dán koprodukcióban készült filmje. Míg azonban neki a producerekkel és a gyártási körülményekkel gyűlt meg a baja, nekünk inkább magával az egykori hollywoodi fenegyerekkel.
John Wick ezúttal lóról lövöldöz és könyvvel gyilkol – nagyjából ennyiből összerakható, mit is várhatunk kedvenc állatvédő-akciófilmünktől: ismét faék egyszerűségű, de végtelenül szórakoztató és igen látványos gyilokmaratont, amely tisztességesen hozza az eddigi két rész színvonalát, csak a végén rezeg meg kicsit az a bizonyos léc.
A megjegyezhetetlen szórendű, szinonimákkal tarkított cím első pillantásra a forgatókönyvíró határidő éjszakáján szült kényszermegoldásának tűnik. Valójában ez Edward Cowart bíró szó szerint idézett jellemzése az idén harminc éve kivégzett Ted Bundyról, Amerika egyik legrettegettebb és kétségkívül legkarizmatikusabb sorozatgyilkosáról. Ted Bundy brutális nőgyilkosságait tekintve valóban találóak rá ezek a szavak, a filmre viszont kevésbé.
Ha egész életedben vadnyugati gengszter voltál, kicsi a valószínűsége, hogy vénségedre pályaváltáson gondolkoznál. Így hát jöhet a jó öreg Még Egy Utolsó Rablás. Ám ahogy a haldokló elől a levegő, úgy fogy el a Vadnyugat a hőseink körül. Sam Peckinpah balladisztikus western-remeke is félszázados lett immár.
A történet, amit már ezerszer láttunk, és a játékmechanika, amire már magától rááll az ujjunk. Egy klisékkel teletűzdelt, borzasztóan izgalmas kooperatív játék élménybeszámolója következik.
