Nora Fingscheidt új filmje a Kontroll nélkül után ismét a mindenkori rendszert bírálja. A rendezőnő a német gyámügyről ezúttal az amerikai igazságszolgáltatás felé fordítja a tekintetét, fókuszban változatlanul az embert tartva. A Megbocsáthatatlan ott kezdődik, ahol a műfaj filmjei általában véget érnek: a szabadulás pillanatában.
Csaknem tíz év szünet után végleg lezárult a dühödt démonjaival dacoló Dexter története, aminek eredeti lezárása finoman szólva is megosztóra sikeredett. De a Showtime jóvoltából a sorozatgyilkos kapott egy második esélyt a méltó búcsúra, a Dexter: New Blood (avagy Új vér, bár a hivatalos magyar cím egyelőre az angol) 10 epizódja meglepően sötét, jól átgondolt és szórakoztató módon pontot tett a sztori végére.
Idestova egy évtizede, hogy Jussi Adler-Olsen a köznyelvben csak Q-ügyosztályként emlegetett regényfolyamának nyitódarabja, a Nyomtalanul belopta magát a világ mozitermeibe – és megannyi, a könyvsorozatot talán nem is ismerő rajongó szívébe. A döglött ügyek specialistái azóta több ízben is visszatértek a nagyvászonra, azonban talán egyetlen kalandjuk sem volt oly álmosító, mint a Hajtóvadászat. Carl Mørck és Assad nemcsak az obligát színészcserék miatt tűnik papírmasé-figurának: a szebb napokat is látott detektívpárost az idő múlása és az alkotói ötlettelenség őrölte fel.
Szerelmi és bűnügyi történet különös elegye a Titkok a kertben, üdítően – bár egy idő után fárasztóan – önreflexív vizuális stílussal és nagyszerű alakításokkal.
Véget ért a Narcos franchise, amely kérlelhetetlenül beírta magát a kortárs nyugati popkultúra legjelentősebb alkotásai közé azzal, amilyen színvonalon meg tudta jeleníteni a bűn természetét és a bűnüldözés vétkességét, Latin-Amerika társadalmi és politikai kontextusait, valamint a szövevényes és kiegyenlítetlen viszonyokat az Egyesült Államokkal. A kérdés csak az volt, hogy a záró évadban is fenn lehet-e tartani a patikamérlegen kimért arányokat az erőszakábrázolás, az emberi motivációk elbeszélése és a politikai üzenet között.
Ridley Scott új bűnügyi életrajzának legnagyobb kudarca nem az, hogy forradalmasító eszközök nélkül akarja bemutatni egy birodalom valóságos hanyatlását, hanem hogy az újítás elmaradása a nézőpontok teljes hiányát eredményezi. Nem az, hogy előre megtervezi és kiszámítja a közönség számára majd oly hatásos pillanatokat, hanem hogy ezek a pillanatok maguk ellen fordulnak, egymást kioltják, s a néző eleven hatások nélkül kénytelen távozni.
Egy jó akció-vígjáték olyan, akár egy műkincsrablás: tökéletes elkövetők, mesteri időzítés – a végeredménytől pedig leáll az ember szíve. A Netflix összegyűjtötte az álomcsapatot, ám a végeredmény után joggal vádolhatjuk a készítőket jóízlés elleni bűncselekménnyel.
Végre egy előzménytörténet, aminek értelme is van. Azaz lehetett volna, de nem így.
1981 júniusában az immár tíz éve futó NSZK-gyártású Tetthely (Tatort) új helyszínnel és főszereplővel jelentkezett. A német bűnügyi tévéfilmsorozat alkotóinak nem titkolt célja volt, hogy az antológia alfolyamait egy-egy régióhoz kössék és ezeken keresztül is bemutassák a szövetségi köztársaság történetét. Az első széria Európa egyik legnagyobb kikötővárosában, Hamburgban játszódott, majd a következő években újabb városok és régiók lettek a nyomozás helyszínei. Ezek a sorozatok eltérő hosszúságú voltak. A Tetthely kétségkívül legsikeresebb helyszíne végül a német ipar központjának számító Ruhr-vidék lett, köszönhetően a Magyarországon is kultikussá váló nyomozójának.
Fogel egy meggyilkolt újságíró ügyét szélesítve derít fényt a szaúd-arábiai monarchia kiber-uralmára, ahol a közösségi háló bármikor politikai fegyverré alakítható, s így a film nézése közben saját biztonságunkat is megkérdőjelezzük.
