Szomorú, hogy milyen jelentéktelenné is tud válni egy közel sem rossz film, ha csak egy, bicskanyitogatóan öntelt célja van: korrigálni egy másik művész fél évszázaddal korábban készült megkerülhetetlen alkotását.
David Lowery legújabb remek filmjében könnyed, példás precizitással építi fel Robert Redford életútjának metaforáját a nyughatatlan, nyugdíjas bűnöző alakjában. A The Old Man & the Gun azonban több egyszerű nosztalgiázásnál és a színészikon előtti méltó főhajtásnál.
S. Craig Zahler új filmjével úgy táncol pengeélen a színtiszta reakciós provokáció és az idézőjeles hősei iránt mutatott majdhogynem egészségtelen rokonszenv között, ahogy arra csak nagyon kevesen lennének képesek.
A tavalyi Cannes-i Filmfesztivál Un Certain Regard szekciójában bemutatott A világ gyengéd közönye történetével nem igazán, ábrázolásmódjával azonban érdekessé tud válni.
Valamikor régen, amikor a Divát még Hallmarknak hívták, remek sorozat indult a csatornán. Morse felügyelő – ez volt a címe. Aztán elkészült az előzményeket tartalmazó sorozat is, a nyomozó ifjúkorával.
Papillonnak megint sikerült megszöknie a börtönből, de a Papillon mégsem mer elszökni a sematikus történetmesélési formáktól és inkább a biztonsági játékot választja.
Ciro Guerra és Cristina Gallego három évvel az igencsak méltató kritikai visszhangot kapott A kígyó ölelése után ismét mesterművet alkottak. Az átkelés madarai mozgóképes eposz a kolumbiai indiánok törzsi kultúráját megmérgező, aztán gyors és kíméletlen pusztulásra ítélő drogkereskedelemről.
Matteo Garrone a Gomorra óta nem alkotott ennyire tűpontos szociodrámát.
Clint Eastwood ismét egy ismert „amerikai sztorit” választott filmje alapanyagául, és sikeresen építette be azt a Gran Torinóból már ismerős önmitológiájába. A végeredmény: a kilencvenedik életéve felé rendületlenül menetelő mester talán legszemélyesebb alkotása.
A Nyughatatlan özvegyek elsősorban nem az ismert sztorin eszközölt újításaival, hanem erős női karaktereivel visz friss színt a kortárs Hollywood remake-hullámának palettájára.
