(B)radford visszatér – Tony Scott: Spy Game / Kémjátszma

Robert Redford viszonylag hosszú távollét után tér vissza a kamera mögül a kamera elé – anélkül azonban, hogy kimozdulna „manipulátori” szerepéből. Csak annyi változott, hogy ezúttal a filmen belül irányítja az eseményeket: nyugdíj előtt álló CIA ügynökként próbálja, a lehetetlent megkísérelve, kiszabadítani hajdani ügynökét egy kínai börtönből, illetve megmenteni a kivégzéstől.

Nem talált – Stephen T. Kay: Get Carter

Hívd Cartert, vagy inkább Kapd el Cartert – hirdeti a cím, jelezve, hogy Carter nem akárki, egyedül van, és érdemes hívni vagy elkapni. A döntés csak a körülményektől függ: Carter a gyilkolásban tisztességgel őszülő bérpatronnok, Las Vegasban tünetmentesen kezelgeti a szervezeten ejtett sebeket, főnöke legjobb embere, amikor azonban bátyja gyilkosainak keresésére indul, összegabalyodnak a szálak. Alaposan.

Molto vivace – “If the milk turns out to be sour, I ain’t the kind of pussy to eat it.” – László Noémi mozija

Nick, a görög vérbeli alkusz. Papírmasé korinthoszi oszloptól áttetsző piros telefonon keresztül féltonnányi elsőrangú vadkenderig bármit szállít. Végszükség esetén nyúlánk, elrettentően ósdi vadászfegyverrel is szolgál, amin ha egyszer túladott, rajta azt többé senki ne keresse. Mert Nick, a görög vérbeli alkusz. Lassított felvételre, szélesvásznú merevportréra mégsem futja neki, mivelhogy nem ő a Ravasz és nem ő az Agy.

Bankrablás családi vacsorával – Barry Levinson: Bandits / Banditák

Barry Levinson legújabb alkotása, a Banditák, bár nem emelkedik fel karrierje legsikeresebb filmjeinek szintjére (Esőember, A gömb vagy Amikor a farok csóválja), egy üres délután kitöltésére tökéletesen alkalmas. Sőt, úgy néz ki, hogy az Amikor a farok csóváljában bevált receptjéből néhány fűszert itt is felhasznált, hisz legújabb filmjében is alapmotívumként jelenik meg a média közvetítő szerepe, ami mindkét esetben a valóság elferdítésére szolgál.

„Amíg a valóság rút függönye…” – Woody Allen: The Curse of the Jade Scorpion / A Jade skorpió átka

Woody Allen kicsit úgy járt, mint Maupassant, akinek sohasem bocsátották meg, hogy nem minden elbeszélése üti meg a Gömböc mértékét. A nagy „New York-filmek” után (A rádió aranykora, Annie Hall, Manhattan, Zelig) a kritika, és nem ritkán maga a Woody Allen rajongótábor, mintha rossz néven venné, hogy rendezőnk nem újabb sokkoló és átütő remekművet alkotott, csupán jó, netán kiváló filmet. A jade skorpió átkát sokan „termésnek” („vintage”) titulálják. De ha már az – hozzátehetnék, hogy jó évjárat, élvezetes a bukéja.

Drogtérkép – Steven Soderbergh: Traffic

Isteni mérleg: Oscar-díj a rendezőnek (Steven Soderbergh), a forgatókönyvírónak (Stephen Gaghan), a vágónak (Stephen Mirrione), és a legkarakteresebb mellékszereplőnek (Benicio Del Toro). Hollywood az elmúlt évben két filmmel is görcsösen bizonygatta, nem csak tesz, ad is a művészetre. Ang Lee Tigris és sárkánya mellett a másik a Traffic volt.

Három a kislány – Joseph McGinty Nichol: Charlie's Angels / Charlie angyalai

Sabrina, Jill, Kelly – a három grácia, vagyis Charlie angyalai az ABC televíziós csatornán kezdték meg 1976-ban hódító útjukat, és kisebb személyi módosulásokkal ugyan, de egészen 1981-ig tartották izgalomban a nézőket. Az első, klasszikus triász (Kate Jackson, Farrah Fawcett, Jacklyn Smith) idővel tagcseréken ment keresztül; Fawcett helyét Cheryl Ladd, Jackson helyét Shelly Hack váltotta fel, majd Ladd is elunta az angyali szerepkört, és szárnyra kelt, helyét Tanya Roberts foglalta el.

Termékeny tudatlanság – Takeshi Kitano: Hana-bi / Tűzvirágok

Jelzés- és tünetértékű, hogy – talán a kezdeteket leszámítva – alig akad még egy olyan időszak a filmtörténetben, mely annyi kívülről érkezett, a szakmát nem az iskolapadban kitanuló rendezőegyéniséget termett, mint a mögöttünk lévő egy-másfél évtized. Az Egyesült Államokban és a Nyugat jó néhány más országában például a filmes ismeretszerzésnek és a filmkészítésnek a videó megjelenésével a 80-as évek második felétől meginduló demokratizálódása nyomán a 90-es évek egyértelműen a videobolti szerzőké, a magukat mindenféle intézményesített formát kerülve, önerőből két lábon járó élő filmlexikonokká képző, sokszor önjelölt zseniké lett.