A díva és a bakelitlemez – Franco Zeffirelli: Callas Forever / Mindörökké Callas

A húzónevek nem mellékesek, amikor moziról van. Nos, a Callas mindörökké esetében több ilyen is akad. Franco Zefirelli neve szinte biztosan felidézi a halványkék színekben árnyalódó Rómeó és Júlia-történetet, a Hamletet játszó Mel Gibsont vagy Othellót, az operafilmet. Callas szerepében Fanny Ardant, a francia dívák titokzatos egyike – amúgy a borvörös intrikus a 8 nő stábjából – látható. Mellette, és véletlenül sem utolsóként Jeremy Irons, ezúttal az 1970-es évek lefojtott légkörű, mindamellett glamúros show-világában.

Férjek és eleségek – Stephen Daldry: The Hours / Az órák

A szépirodalmi ihletéssel kacérkodó hollywoodi produkciók szép kiállítás és sztárok nélkül még a videó-forgalmazást sem érnék meg, nemhogy az Oscar-jelölést. Ezen igényes közönségfilmek a történet jelentésrétegeit a közérthetőség kedvéért az adaptáció egyes lépcsőiként, térben és időben látványosan elkülönítve vezetik fel, hogy az esetleges átfedések és kapcsolatok minél hangsúlyosabbak legyenek. Az órák mintapéldánya ennek a népkonyhai fogásnak, a Billy Elliot rendezője pedig nem két marokra fogja, hanem finoman veszi kezébe a fakanalat, akár egy tollat.

A rekord bája – Martin Scorsese: Aviátor / The Aviator

Howard Hughes, a texasi olajmágnás alakja mai napig többé-kevésbé elevenen él az amerikai közélet emlékezetében. Miután a harmincas-negyvenes években néhány pazar filmprodukcióval kápráztatta el a korabeli filmes társadalmat, repülős társaságot alapít, majd a háború alatt az amerikai kormány számára tervez kémrepülőgépeket.

Fej vagy Iris? – Richard Eyre: Iris / Iris – Egy csodálatos női elme

Az ember hökken, és rémülten próbál hátrálni, de az újonnan multiplexessé alakított magas ülések nem engedik. Hecc! A vásznon a Titanic második része! Kate Winslet fel és alá szálldos a kék vízben, andalító zenére kerülgeti a kamerát, talán DiCapriót keresi, de a forgatókönyv visszássága folytán csak egy pocakos, angoltanár-pofájú bájférfivel koccan össze az algák és gyermekkori emlékek nedves világában.

Amikor a célokból az eszközök valósulnak meg – Fekete Ibolya: Chico

„A háború egyik «színfoltját» adták azok a külföldiek, akik részben zsoldosként, részben önkéntesként tűntek fel a hadszíntereken. A szerbek oldalán oroszok, a muzulmánok oldalán pedig közel- és közép-keleti mudzsahedinek vettek részt viszonylag nagyobb számban a harcokban – 1991-ben a horvátok oldalán Eduardo Flores jóval kisebb csapata volt az egyetlen nemzetközi egység – azonban együttes létszámuk is csak ezres nagyságrendű volt, így a háború menetére sem gyakoroltak nagy befolyást.” (A délszláv háborúk rövid története, 1991-1995. In: Védelmi tanulmányok nr. 11.)

Deutschland goes (to) Hollywood – Joseph Vilsmaier: Marlene

Vajon hogyan sikerülhetett a német filmiparnak „lenyúlnia” Hollywood elől a Marlene Dietrich-sztorit? Erre a kérdésre valószínűleg megvan valahol a válasz, viszont a német filmesek alkotása akár a tengerentúlon is készülhetett volna. Látszik ugyanis, hogy sok pénzt fektettek bele és mindenképp a nagyközönséget célozták meg vele, így tehát a Marlene minden szempontból kielégítheti a filmbarátok igényeit. Az operatőrből rendezővé lépett Joseph Vilsmaier egyébként már előző filmjeivel, a Comedian Harmonists és a Sztálingrád című alkotásokkal is sikeresen szerepelt a közönség előtt.

Kétflekkes film – George Tillman Jr: Men of Honor / Férfibecsület

Az amerikai nézők nagyon unhatják már a sokat próbált, de keveset megélt, éjszakánként az íróasztal felett ceruzájukat rágcsáló hollywoodi forgatókönyvírók lomha képzelete által kiizzadt hősöket és azok kalandjait. Legalábbis ez lehet az egyik magyarázata, hogy mostanában az Álomgyárban mind gyakrabban folyamodnak ahhoz az igen kockázatos megoldáshoz, mely az úgynevezett való világ szállította nyersanyag felhasználásával igyekszik hőseposzt barkácsolni a mozik közönsége számára.

A mindenkihez szólás szabadsága – Szabó István: Sunshine / A napfény íze

Szabó István filmje ritka reakciót váltott ki hazai közönségéből: a véleményalkotás szinte kényszerű vágyát. Hetekkel a bemutató után még mindig nem hunyt ki az indulat a film körül, amely arra tett kísérletet, hogy az elmúlt százegynéhány év magyarországi történelmét egy zsidó család, a Sonnenscheinból lett Sorsok három generációjának történetén keresztül tárja elénk. Szabó nem kevesebbre vállalkozott, minthogy egy mozifilm időkorlátai között (a film hossza 180 perc, ma itt húzódik a filmidő határa) három emberöltő magánéleti és történelmi krónikáját sűrítse filmmé, a Ferenc József-i monarchikus-időktől, két világháborún és a kommunizmus évein át a jelennel bezárólag.