Paul Verhoeven új filmjében a szent és a profán találkozása egy Szűz Mária-szobrocskából faragott fadildóban ölt testet, apácák kezdenek romantikus és szexuális viszonyba a zárda falai közt, üstökös jön, pestis tombol, és az egyházi autokrácia kegyetlen kínzásokkal sújt le a testi bűnök élvezőire.
Justine Triet harmadik nagyjátékfilmje, a Cannes-ban bemutatott Sybil szépen folytatja a Franciaországban népszerű, látens szexuális feszültséget piszkáló melodrámák sorát.
Épp a mai napon született, kicsit több, mint kétezer éve Caius Iulius Caesar Augustus Germanicus, azaz Caligula. És éppen negyven éve, valószínűleg egy ugyanilyen forró augusztusban mutatták be Tinto Brass Caligula című filmjét, melyre enyhe kifejezés lenne az, hogy nagy port kavart, sőt még az is, hogy botrányos. A (szoft) pornónak is beillő erotikus-történelmi film (már ha létezik ilyen műfaj) peres ügyek tucatjait vonta maga után, cenzorok tömegét akasztotta ki. A filmet általában az egyik főszerepet játszó Helen Mirren szavaival szokták leírni: „művészet és genitáliák páratlan találkozása”.
Kechiche minden eddiginél jobban próbára teszi fiatal színészei bevállalósságát és a nézők tűrőképességét, fékevesztett öncélúsága azonban ezúttal Arany Pálma helyett inkább Arany Málnát érdemelne.
A szexuális önkifejezés nem egy könnyen feldolgozható téma a nagyjátékfilmekben, ez az „erotikus dráma” mégis ezt igyekszik teljesíteni. Inkább marad kísérlet, mint film.
A berlini Arany Medvével díjazott film sajtóvisszhangját követve már meggyőződésem volt, hogy Adina Pintilie első nagy lélegzetvételű projektje nem a kimerített új román filmes irányelveket követi. Az első képkockák egy hideg és elidegenítően szabályos környezetű világ részleteit vázolják fel, majd két férfi összeszerel és a nézőkre szegez egy kamerát. Kijelzőjén a rendezőnő arcközelije látható. A szerző feltekint, majd a közönség szemébe néz.
Az Utolsó tangó Párizsban nemcsak azért aktuális, mert épp 45 éves a film, hanem Harvey Weinstein, Kevin Spacey és a (nem csak) hollywoodi zaklatási botrányok kontextusában is újra el lehet csámcsogni a filmmel kapcsolatos pletykákon, nyilatkozatokon. Persze Bernardo Bertolucci klasszikusnak számító erotikus drámája nem csupán a szereplők későbbi interjúi nyomán vált botrányossá, a maga korában is sok vihart kavart.
A Dupla szerető az ígéretes felütést követően zavarba ejtően röhejes jelenetekbe és lapos fordulatokba fullad. Hiába a szemkápráztatóan szép kompozíciók sora és a többnyire erős atmoszféra, François Ozon végül eltéved a psziché labirintusában, ahova olyan nagy lendülettel invitált.
Ötvenéves a Buñuel-klasszikus: fél évszázada kapta meg a velencei Arany Oroszlánt. Nem gondolnád, de ez a mester – üzleti értelemben véve – legsikeresebb filmje. De hogy miért?
Mára csupa súlyos filmélmény jutott az emberi tapasztalás perifériájáról. Bevállalósok, hajrá!
