Pokolbéli víg napjaim – Neil Marshall: Hellboy

Sokan várták, hogy az új Hellboy-film visszahozza majd Guillermo del Torót és az eredeti színészeket, a 2019-as változat azonban nem egészen azt hozta el a rajongóknak, amit szerettek volna. Kicsit úgy jártunk a sokéves huzavona után bemutatott reboottal, mint azok a Pókember-rajongók, akik egy negyedik Raimi-féle rész helyett végül Andrew Garfieldet kapták. A Neil Marshall által kvázi-újraindított eposz sajnos nem lesz azonnal kedvenc – sőt, talán soha – de a Hellboy-franchise-nak még használható alapja lehet a jövőben.

London Calling – Christian Rivers: Mortal Engines / Ragadozó városok

A Ragadozó városok jól összerakott, látványos mashupja olyan filmeknek, amelyeket ismerünk anélkül is, hogy láttunk volna őket. S bár dramaturgiai gyengeségei ellenére szórakoztató – akárcsak egy jó Disney-rajzfilm –, a filmtörténetbe, de még az idei karácsony megnézős filmjei közé sem fogja beírni önmagát ennyivel.

Fekete harcsa visszavág – James Wan: Aquaman

Miközben Bosszúállóék a tizenvalahányadik önálló filmjüknél tartanak az univerzumépítésben, és megtehették, hogy egy időre likvidálják a karaktereik felét, addig a Supermant és Batmant is a maga oldalán tudó DC még mindig csak kapkodni tud, szemérmetlenül koppintani, és reménykedni, hogy az általuk szerzői jogilag birtokolt alakok, illetve az őket játszó színészek önmagukban is elég kúlak ahhoz, hogy ne kelljen melléjük koherens világot, történetet, gondolatmenetet is szerkeszteni.

Micimackóból végérvényesen felnőttfilmes sztár lett – Marc Forster: Christopher Robin / Barátom, Róbert Gida

Egy éven belül immár másodszorra kerül olyan Micimackó-film a mozikba, amely csupán látszólag, vagy inkább csak a mögé pakolt marketing-kampány szerint szól az egész családnak. A tavalyi Viszlát, Christopher Robin után ugyanis a most premierező Barátom, Róbert Gida is egyértelműen a felnőtt közönséget célozza meg − vagy ha úgy tetszik: a felnőttekben mélyen elnyomott egykori gyerekeket.