Ketten az úton – Paul Greengrass: News of the World / A kapitány küldetése

Joggal hihetnénk, hogy Paul Greengrass és a western találkozása figyelemreméltó mozit szül, ám sajnos mégsem így történt. A direktor ezúttal odahagyja védjegyévé vált dokumentarista stíluseszközeit, ami kényszerű, de logikus lépés – csakhogy az igazi probléma az, hogy szemlátomást nem is tud fogást találni a veretes műfajon.

Nyomokban Disney-t tartalmaz – Tomm Moore, Ross Stewart: Wolfwalkers

A Wolfwalkers a kétszeres Oscar-jelölt Tomm Moore (két önálló egészestés filmből ez egész jó arány) kelta triptichonájának záróakkordja és egyúttal második rendezése azzal a Ross Stewarttal, akivel lényegében együtt nőttek fel, és aki képzőművészként már több Moore és más rendezte animációs produkcióban is bizonyította tehetségét. A részben már a karantén alatt készült filmet – Moore korábbi alkotásaihoz hasonlóan – a Torontói Filmfesztiválon mutatták be először (szeptember 12-én), majd az ősz folyamán néhány nemzetközi filmszínház is műsorára tűzte, végül december 11-én jobb híján online tették elérhetővé a nagyközönség számára az Apple TV+-on keresztül.

Szerelem, te mutáns szörny! – Michael Matthews: Love and Monsters

A Love and Monsters címet meglátva az ember valószínűleg valamiféle kellemetlenül ügyetlen, nívótlan bóvlira gondolhat, de meglepetésünkre ez csak részben igaz, hisz a szóbanforgó film, ha semmi kimagaslót nem is mutat a nézőnek, semmiképp nem nézhetetlen, sőt, akár a „könnyed szórakozás” jelzős szószerkezet is megilletheti. Ha összeeszkábáljuk például Az út (The Road), Zombieland és főleg a Papírvárosok (Paper Towns) című filmeket, akkor megkapjuk a Love and Monsters-t, ami végsősoron egy posztapokaliptikus coming-of-age road movie kaland-vígjáték.

Szuvenír akciófigura Kínából – Niki Caro: Mulan

A több évszázados kínai népmesének számos mozgóképre adaptált verziója van, melyek közül kétségtelenül a legismertebb a Disney 1998-as Mulanja. Egy erős, önállósodásról és társadalmi szerepvállalásról híres Disney-„hercegnő” történetének remake-jéhez 2020-nál alkalmasabb időpontot nem is lehetne találni, már ha a vírust leszámítjuk. Ezt valószínűleg Niki Caro is pontosan tudta, amikor beült a rendezői székbe, sőt, talán alkotói döntéseit túlságosan is a poszt-#metoo korszak elvárásai irányították.

Előre, a múltba – Dan Scanlon: Előre

Habár az Előre története nem feltétlenül a legeredetibb forgatókönyv, amit valaha láttunk, mégis igazi felüdülést nyújt a csupa folytatások és feldolgozások korában. A 2017-es Coco után a Pixar ismét a halottak mezejére merészkedett, ám ezúttal nem szellemek, hanem egy botladozó mágikus materializáció formájában.

Felhígított tanmese egy CGI-kutyáról – Chris Sanders: The Call of the Wild / A vadon hívó szava

A vadon szava című klasszikus idei filmadaptációja egy kedves és szórakoztató családi mozi lehetett volna ösztönökről, tiszteletről, a természet és az állatok szeretetéről, alkalmat adva a szülőknek néhány „azok a régi szép idők”-típusú mondat elpufogtatására a maradék popcorn mellett. Nosztalgikus időutazás helyett azonban egy Hallmark-kalandfilmek esztétikáját idéző giccsözön zúdul a néző nyakába, melynek során két óráig bámulhatja, ahogy különböző színészek erősen mesterkélt díszletek között egy gigantikus CGI-kutya után szaladgálnak, minden lehetőséget megragadva egy-két jól bevált életbölcsesség megosztására. Jack London mindeközben forog a sírjában, az adaptációból teljesen kihagyott őslakos indiánokkal, és mindenféle sötét északi fickókkal együtt.

Még a Lost is ijesztőbb – Jeff Wadlow: Fantasy Island / A vágyak szigete

Mit kapunk, ha összegyúrunk egy majdnem elfeledett, 70-es évekbeli, nem túl izgalmas amerikai tévésorozatot a Lost csodaszigetével, túl tágan megfogalmazott válaszaival, és egy fejvakargatóan rosszul megírt, másodkategóriás horrorkomédiával, az egészet pedig nyakon öntjük egy adag valóságshow-szereplő mélységű, de szebb arcú karakterrel? A válasz természetesen: A vágyak szigete, 2020.