Felemás folytatás – Patty Jenkins: Wonder Woman 1984

Az elmúlt évektől eltérően az idén a képregényfilmek rajongói nem dúskálhattak szélesvásznú adaptációkban: a 2017-es Wonder Woman folytatása légüres térbe, lényeges konkurencia nélkül érkezett, jónéhány premierdátum-tologatás után. Ez pedig vélhetően nem tesz jót Patty Jenkins filmje megítélésének, hiszen minden kötözködőnek bőven lesz ideje ízekre kritizálni a filmet, ami amúgy nem jelent lényeges visszalépést az első részhez képest.

Az elkésett mutánsok – Josh Boone: New Mutants / Az új mutánsok

Amikor egy filmet az azt készítő stúdió évekig gyakorlatilag rejteget (vagy legalábbis úgy tűnik) a nézőközönség elől, nem sok jót vár tőle a potenciális néző. Amikor pedig az elvárásokat visszább fogja az ember, néha akár kellemes csalódás is érheti. Pont ez a helyzet Josh Boone hányattatott sorsú Az új mutánsok-ával, ami csak olyan szempontból méretes melléfogás a stúdió részéről, hogy egy csöppet elkéstek a bemutatásával.

Megfilmesíteni a megfilmesíthetetlent – Damon Lindelof: Watchmen

A 80-as évek óta sajnos sosem volt még ennyire időszerű Alan Moore és Dave Gibbons szuperhősökről, paranoiáról és apokaliptikus víziókról szóló filozofikus képregénye. Az HBO ezt annyira így látta, hogy Watchmen sorozatukat egyenesen a jelenkorba helyezték át. 26 Emmy jelölésük pedig azt bizonyítja, hogy nagyon is jól tették.

The Last Picture Show – David S. F. Wilson: Bloodshot

Kedvenc pityókafejű színészpótlónk még az új Fast and Furious előtt benyomott egy szuperkatonás mozit. Lehet, hogy jó ideig az utolsót, amit nagyképernyőn fogunk látni... vagyis látott az, aki A Koronavírus-Mozibezárás Előtti Utolsó Hétvégén (március 12–15.) még ellátogatott valamelyik árválkodó filmszínházba.

Egy szakítás története – Cathy Yan: Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása) / Birds of Prey (and the Fantabulous Emancipation of One Harley Quinn)

A komor, szociális érzékenységű Phillips-féle Joker után megérkezett az exbarátnő, Harley Quinn, hogy feje tetejére állítsa ezt az őrült világot. A Ragadozó madarak egy szaturált színekben pompázó agymenés, rengeteg akcióval és extrém feminizmussal, de minden túlzása ellenére szórakoztató film kerekedett belőle.

Bűnös-e vagy áldozat? – Todd Phillips: Joker

Képregényfigura eredettörténete még sosem volt ilyen komor és emberi, mint a vígjátékairól ismert Todd Phillips karrierfordító rendezésében. Joaquin Phoenix pedig nemcsak saját maga korábbi alakításit múlja felül, de megindítóan emberivé teszi az ikonikus gonosz figuráját.

Szélesvásznú pantheon – Az Infinity Saga filmjeiről

Emlékszünk még? Röpke 11 évvel ezelőtt, amikor még csak tíz másodperces logó szerénykedett bizonyos képregényfilmek elején, amikor még semmiféle garanciát nem jelentett a minőségre (és főleg a sikerre) a Marvel név, beröppent a mozinézők életébe egy lecsúszott, de sármos sztár, aki gyakorlatilag önmagát alakítva egy bádogmaskarában, laza félmosolyával megváltoztatta az amerikai filmipar tájképét.

Odasült az űrgalamb – Simon Kinberg: Dark Phoenix / X-Men: Sötét Főnix

Talán mára már a legelvetemültebb X-men-rajongónak is komoly fejtörést okozna az a kérdés, hogy pontosan milyen ok-okozati összefüggések, esetleg filmeken átívelő karakterfejlődések számítanak még bármit is a hányattatott sorsú franchise esetében. Ilyen „előélettel” nem volt könnyű dolga a rendezőként elsőfilmes Simon Kinbergnek, de a lassan két évtizede indult történet lezárásának szánt X-Men: Sötét Főnix még az elődök hullámzó színvonalát tekintve is gyalázatosan sikerült.

Egy korszak vége – Anthony Russo - Joe Russo: Avengers: Endgame / Bosszúállók: Végjáték

Nehéz elhinni, de tényleg vége – tizenegy évvel és néhány milliárd dollárnyi bevétellel azután, hogy Robert Downey Jr. vállára (és egész testére) vette Vasember-kosztümjét, eljött a búcsú, a  szezonzáró, a ballagás, esetleg a régen várt befejezés. Kinek mi. Az mindenesetre biztos, hogy valami nagynak a végére értünk, és hogy két évtizednyi starkos félmosolygás alatt azért történt egy s más.