Bűnös-e vagy áldozat? – Todd Phillips: Joker

Képregényfigura eredettörténete még sosem volt ilyen komor és emberi, mint a vígjátékairól ismert Todd Phillips karrierfordító rendezésében. Joaquin Phoenix pedig nemcsak saját maga korábbi alakításit múlja felül, de megindítóan emberivé teszi az ikonikus gonosz figuráját.

Szélesvásznú pantheon – Az Infinity Saga filmjeiről

Emlékszünk még? Röpke 11 évvel ezelőtt, amikor még csak tíz másodperces logó szerénykedett bizonyos képregényfilmek elején, amikor még semmiféle garanciát nem jelentett a minőségre (és főleg a sikerre) a Marvel név, beröppent a mozinézők életébe egy lecsúszott, de sármos sztár, aki gyakorlatilag önmagát alakítva egy bádogmaskarában, laza félmosolyával megváltoztatta az amerikai filmipar tájképét.

Odasült az űrgalamb – Simon Kinberg: Dark Phoenix / X-Men: Sötét Főnix

Talán mára már a legelvetemültebb X-men-rajongónak is komoly fejtörést okozna az a kérdés, hogy pontosan milyen ok-okozati összefüggések, esetleg filmeken átívelő karakterfejlődések számítanak még bármit is a hányattatott sorsú franchise esetében. Ilyen „előélettel” nem volt könnyű dolga a rendezőként elsőfilmes Simon Kinbergnek, de a lassan két évtizede indult történet lezárásának szánt X-Men: Sötét Főnix még az elődök hullámzó színvonalát tekintve is gyalázatosan sikerült.

Egy korszak vége – Anthony Russo - Joe Russo: Avengers: Endgame / Bosszúállók: Végjáték

Nehéz elhinni, de tényleg vége – tizenegy évvel és néhány milliárd dollárnyi bevétellel azután, hogy Robert Downey Jr. vállára (és egész testére) vette Vasember-kosztümjét, eljött a búcsú, a  szezonzáró, a ballagás, esetleg a régen várt befejezés. Kinek mi. Az mindenesetre biztos, hogy valami nagynak a végére értünk, és hogy két évtizednyi starkos félmosolygás alatt azért történt egy s más.

Pokolbéli víg napjaim – Neil Marshall: Hellboy

Sokan várták, hogy az új Hellboy-film visszahozza majd Guillermo del Torót és az eredeti színészeket, a 2019-as változat azonban nem egészen azt hozta el a rajongóknak, amit szerettek volna. Kicsit úgy jártunk a sokéves huzavona után bemutatott reboottal, mint azok a Pókember-rajongók, akik egy negyedik Raimi-féle rész helyett végül Andrew Garfieldet kapták. A Neil Marshall által kvázi-újraindított eposz sajnos nem lesz azonnal kedvenc – sőt, talán soha – de a Hellboy-franchise-nak még használható alapja lehet a jövőben.

Nagy erővel kis felelősség – David F. Sandberg: Shazam!

Ha David S. Sandberg filmjét alávetnénk egy szuperhősfilm-tesztnek, minden bizonnyal átmenne, hiszen minden műfaji kritériumot teljesít az erő elsajátításától a főgonosz legyőzésén át egészen a karakterfejlődésig. Ennek ellenére a moziteremből kifelé jövet már tudjuk, hogy ez a DC-zsánerfilm nem egy epikus, látványközpontú CGI-végtermék, hanem sokkal inkább az a szuperhősfilm, amit tizenkét évesen szerettünk volna látni, de kétszer annyi idősen sem volt feltétlenül rossz döntés beülni rá.

Haddel Kapitány és barátai – Anna Boden, Ryan Fleck: Captain Marvel

Hát eljött, aminek jönnie kellett: az első igazán ötlettelen, unalmas, feszültségmentes, erőltetett humorérzékű MCU-film, amit nem is csoda, hogy a „nagy testvér”, a hamarosan érkező, és már előzetesen rekordbevételre számottevő Bosszúállók: Végjáték (Endgame) árnyékában dugtak el a stúdió fejesei.

Multiverzális animáció mindenkinek – Spider-Man: Into the Spider-Verse / Pókember: Irány a Pókverzum!

Néhány hónappal azután, hogy meglehetősen hangosra sikerült a kirúgásuk a legutóbbi Star Wars-Disney-termék, a Solo rendezői székéből, Phil Lord és Chris Miller átvehette a maguk közös Oscar-díját: ha rendezőként nem is, de íróként és producerként a csúcsra értek. A Ruben Brandt nem jelölése után érthetően kissé szurkálódó hangulatban ültem le megnézni az Oscar-díjas Pókember-rajzfilmet, de ezúttal meg kellett adnom, méltó helyre került a díj.