Aranykor a szivárvány alatt – Az MGM stúdió története II.

A 30-as évek elején megkezdődött hatalmi és személyi változások 10 év alatt a stúdió profilját is megváltoztatták: a 30-as évek végén a sztárgárda, a 40-es végére pedig a produceri szekció is lecserélődött. Azonban a változások és a válság ellenére az MGM Hollywood első számú stúdiójának számított.

Élni és énekelni hagyni – Robert Wise: The Sound of Music / A muzsika hangja, 1965

Az 50-es, 60-as évekre a klasszikus amerikai musical kiment a divatból, így aztán egyre kevesebb zenés mozi készült, viszont a korábbiaknál jóval komolyabb témákkal és nagyobb költségvetéssel. E trend legjobbja az 5 Oscar-díjjal, köztük a legjobb filmével kitüntetett A muzsika hangja, amely joggal nevezhető a zsáner legambíciózusabb darabjának és hattyúdalának egyaránt.

“Who the Fuck is Alice?!” – Bud Townsend: Alice in Wonderland: An X-Rated Musical Fantasy

[kritikaíró pályázat] Lewis Carroll Alice Csodaországban című meseregényének felnőttfilmes adaptációja a nagyközönség számára jórészt ismeretlen darabnak számít, de szakmai berkekben is csak egyfajta jól hangzó legendaként él: sokan hallottak róla, de csak kevesen látták. Pedig Alice történetének pornóváltozata a maga nemében remekmű-közeli alkotás, melyet hiba volna egyszerűen csak szexfilmként definiálni.

Úgy muzsikál, muzsikál…. a musical – Harry Beaumont: The Broadway Melody, 1929

Technikai szempontból hiperújdonság, drámai szempontból viszont nevetséges színjáték. Valahogy úgy hathatott megjelenésekor, mint most az Avatar – híg sztori, szépen csomagolt 3D-s kiszerelésben. Annyi különbséggel, hogy ez a „másik” dimenziót nem láttatta, hanem végre megszólaltatta. Hölgyeim és uraim: következzen a The Broadway Melody.

Oscar kedvenc musicalje – Robert Wise, Jerome Robbins: West Side Story, 1961

A West Side Story – minden idők legtöbb Oscar-díjjal kitüntetett musicalje – 1962-ben, a 34. Oscar-gálán taszította le a korábbi első helyezettet, a Gigit trónjáról a maga 10 szobrocskájával. Azonban ezzel az eredménnyel nemcsak a musical műfajában versenyképes a Jerome Robins és Robert Wise által jegyzett mű, hiszen a mai napig mindössze három film (Ben Hur, Titanic, Gyűrűk Ura: A Király visszatér) nyert ennél több (11) Oscar-díjat.

2 és fél – Rob Marshall: Nine / Kilenc

Ez a film akkor teljesítené küldetését, ha látványos bukás lenne. Félreértés ne essék, a Nine igazán rossz film, de a tény, hogy a Chicagónál és a Gésa emlékiratainál rosszabbra sikerült, nem kelthet akkora feltűnést, mintha ugyanez Federico Fellinivel történt volna meg annak idején, aki 1963-ban, teljes bukásra számítva, még címet sem mert adni új filmjének, ezért – mivel kilencedik lett volna a sorban –, szerényen csak a 8 és fél címkével látta el.

Egy lépés hátra – Kevin Tancharoen: Fame - Hírnév

Várható volt, hogy valakinek eszébe jut átgyúrni Alan Parker ismert musicaljét, a Fame-et, hiszen mostanában nagy divatja van a tini célközönségre építő, táncos-szerelmes filmeknek. Sajnos az is borítékolható volt, hogy az eredeti mű lebutított verzióját kapjuk majd a nyakunkba, amiből pont azok az elemek tűnnek el, amelyek értékessé tették a majd' 30 éves változatot.

A szerelem mítoszát dagasztva – Baz Luhrmann: Ausztrália

Luhrmann ezúttal hazája történelméből farigcsál grandiózus mítoszt, továbbra is következetesen adagolva rendezői ars poeticáját. A Moulin Rouge tragikus tündérmeséjét hátrahagyva, ezúttal a történelmi eposz mezejére kalandozott gyönyörű színésznőjével, Nicole Kidmannel, hogy Ausztráliába kalauzolja idealista hívőit.

ABBA-buli a moziban – Phyllida Lloyd: Mamma mia!

Volt egyszer egy ABBA, volt egyszer egy Beatles. A nagy együttesek sok lemezt adtak el egykor, most pedig filmeknek szereznek közönséget. Legalábbis erre a következtetésre jutottam, mivel nemrég két musical is legendás hírű együttesek zenéjét vette alapul.