Amilyenek mi voltunk – Cooper Raiff: Shithouse
Cooper Raiff kitűnő bemutatkozása rettenetesen romantikus, de egy pillanatra sem felszínes, öncélú, triviális, didaktikus vagy sokat látottságában ismerős.
Cooper Raiff kitűnő bemutatkozása rettenetesen romantikus, de egy pillanatra sem felszínes, öncélú, triviális, didaktikus vagy sokat látottságában ismerős.
A Netflixnek sikerült passzolóan lezárnia ezt az iszonyatosan szörnyű évet: egy iszonyatosan szörnyű filmmel.
A Love and Monsters címet meglátva az ember valószínűleg valamiféle kellemetlenül ügyetlen, nívótlan bóvlira gondolhat, de meglepetésünkre ez csak részben igaz, hisz a szóbanforgó film, ha semmi kimagaslót nem is mutat a nézőnek, semmiképp nem nézhetetlen, sőt, akár a „könnyed szórakozás” jelzős szószerkezet is megilletheti. Ha összeeszkábáljuk például Az út (The Road), Zombieland és főleg a Papírvárosok (Paper Towns) című filmeket, akkor megkapjuk a Love and Monsters-t, ami végsősoron egy posztapokaliptikus coming-of-age road movie kaland-vígjáték.
Hetven éve ilyentájt mutatták be Amerikában a Harvey-t, ami annak ellenére lett az egyik kedvenc karácsonyi filmünk, hogy a címszereplő nem egy télapó, hanem egy óriási nyúl. Igaz ami igaz: a nyúl fiktív, csak a főhős képzeletében létezik...
A Pénzmosó után Steven Soderbergh ismét a komédia és dráma műfajainak elemit vegyíti, legújabb filmje azonban nem a közelmúlt egyik legmeghatározóbb történelmi momentumára, hanem az emberre, szűkebb értelemben az alkotóra koncentrál. Szellemes párbeszédek, remek színészi alakítások és utánozhatatlan hangulat jellemzi Soderbergh munkáját, mely épp azért tűnik könnyednek egy ideig, hogy utolsó jeleneteivel még erőteljesebben válaszoljon korábban feltett kérdéseire.
John Wilson Attenborough-i megszállottsággal, tisztes távolságból figyeli a nagyvárosi ökoszisztémát. Ismeretterjesztő-doku-komédiája egy igazi kísérleti gyöngyszem a streamingtengerben, és minden, amire egy 2020-as évtől megcibált idegrendszerű nézőnek szüksége lehet egy nehéz nap után.
Bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe, készült belőle táblajáték, mindenkinek van róla véleménye, és nem csak nálunk bújik elő minden egyes karácsony környékén valamelyik tévécsatorna műsorából. Harminc éves a Reszkessetek, betörők!
Nagyszerű harmadik filmjében Miranda July újfent rengeteg hangulatot, gondolatot és érzelmet fog össze, mondandója azonban végig világos marad.
A Történetek a végtelenségről egy, az Ezeregy éjszaka meséi által ihletett pasztell-rémálomban viszi tovább Roy Andersson szélsőségesen kimunkált, cserébe nem túl nézőbarát stílusát.
A zseniális Borat 14 év utáni folytatása első látásra tovább rombolja Amerika amúgy is recsegő-ropogó önképét, de ha hajlandóak vagyunk kicsit magunkba szállni a röhögés elültével, magunkról, (közép- és) kelet-európaiakról is megtudhatunk egyet s mást.