A sokat bizonyított komika, Amy Poehler második rendezésében a 2000-es évek tinivígjátékainak közkedvelt és fogyasztható formáján keresztül buzdítja lázadásra a fiatal generáció nőtagjait, de a végeredmény inkább feminista nagynénik ballagási ebéden adott jótanácsainak egyvelege, mintsem egy tömegeket megmozgató alkotás.
Ha egy film jó, miért rontják el egy senki által nem kért folytatással? – teszik fel a kérdést az Amerikába jöttem 2-ben, ami csak akkor lenne nyilvánvalóbb kiszólás a nézőkhöz, ha még kacsintanának is mellé. Hiába próbálnak ezzel elébe menni a kritikáknak, nem ússzák meg annak megindoklását, hogy mennyi létjogosultsága van egy 1988-as klasszikus folytatásának a nosztalgián kívül.
Talán ismeretes mindenki számára az a szakállas vicc, amikor a „hős partizánok” és a „gaz fasiszták” egy kis erdőért napi szinten folytatnak ádáz küzdelmet. A poén csattanójában a felbukkanó erdész számolja fel az ezzel jelentéktelenné váló csetepatét. Jean-Jacques Annaud rendezői debütje nagyjából erre a fabulára fűzi fel az afrikai gyarmatokon játszódó első világháborús szatíráját. Bemutatkozása rögtön Oscart érdemelt, a nevező országnak pedig azóta ez a film az egyetlen szobrocskája.
Ki gondolta volna, hogy ha egy slashert ötvözünk egy Rob Schneider-baromkodással, az eredmény egy olyan horror-vígjáték lesz, amelyben Vince Vaughn kaszabolja le a gátlástalanul bulizó fiatalokat?
A Locked Down (a magyarított címet most kegyeleti okokból hanyagoljuk) az, aminek látszik: a karantén alatt forgatott, a karantént tematizáló filmes gondolatkísérlet, szupergyors reakció a koronavírusos új idők új dalaira.
A kortárs japán film fenegyereke, Szono Sion, egy különleges narratív kísérlettel tér vissza a Red Post on Escher Street által. Őrült bábmesterként több tucat főszereplőt kormányoz egy film-a-filmben típusú történetben, azzal a céllal, hogy az emberi vágyak és intuíciók nyomába eredjen.
A Black Bear egy kompromisszumokat kerülő pszichoszexuális kamara-thriller álcája mögött rejtőző metatextuális elmélkedés az alkotás-teremtés kapcsolatokat és személyiségeket felforgató erejéről.
A Netflix nem is időzíthette volna az idei januárnál jobb időpontra A szitokszavak története című sorozatát. Elvégre mikor lehetne aktuálisabb egy, a legnépszerűbb káromkodásokkal foglalkozó széria megtekintése, mint hosszú idő óta a legelcseszettebb évünk után?
Cooper Raiff kitűnő bemutatkozása rettenetesen romantikus, de egy pillanatra sem felszínes, öncélú, triviális, didaktikus vagy sokat látottságában ismerős.
A Netflixnek sikerült passzolóan lezárnia ezt az iszonyatosan szörnyű évet: egy iszonyatosan szörnyű filmmel.
