Csak egy leheletnyivel bohémebb rapszódia – Dexter Fletcher: Rocketman

A Rocketman felett executive producerként bábáskodó Elton John állítólag lelkiismeretesen küzdött azért, hogy a sztárrá válását bemutató filmre szóló jegy áráért ne valami kilúgozott, steril nosztalgiagiccset kapjunk. A végeredményt látva mégis úgy érezhetjük, hogy a stúdiómoguloknak sikerült a sztár törekvéseit bizonyos kompromisszumok közé szorítani. Kerül szex, drog és rock’n’roll is a vászonra, csak éppen semmiből se túl sok.

Halott Pénz moziba megy – Lévai Balázs: Pécsi szál

Szabó Simon idén nyáron Indiana Jones-ként ered a pécsi könnyűzene sikere mögött lappangó titok nyomába. Bár ennek a merész vállalkozásnak semmi értelme nincs, az expedíció nehézségeit és eredményeit feldolgozó Pécsi szálat mégis megéri megnézni, mert bitang hangulatosra sikeredett.

Pokoli házibuli – Gaspar Noé: Climax / Eksztázis

Gaspar Noé a sokkolás egyik nagymestere, akinek rendszerint sikerül provokálnia nézőit – és teszi ezt nemcsak vizuálisan, hanem érzelmileg is. Ha visszagondolunk eddigi filmjeire (az Egy mindenki ellentől kezdve a Visszafordíthatatlanon és a Hirtelen az ürességen át a Szerelem 3D-ig), mindegyikben találunk legalább egy olyan jelenetet, ami hatására megfordult a fejünkben, hogy felálljunk a moziszékből.

Nemzedékek legjobbjai – Szomjas György: Kopaszkutya (1981)

Azt sem tudom, hogy melyik „legfontosabb” kérdéssel kezdjem. Hogy aktuális-e ma az 1981-ben készült Kopaszkutya, hogy mennyire hiteles kordokumentum, hogy jó filmnek lehet-e nevezni, vagy hogy hogyan sikerült szinte a film „melléktermékeként” egy olyan zenei albumot megszülni, ami azóta is az egyik legtöbbet hallgatott és idézett, generációkat összekötő magyar lemez lett? Úgyhogy csak szépen sorban.