Minden eddiginél „magyarabb” az idei TIFF


A magyar napos sajtótájékoztató idén fura módon az első román napra, csütörtökre került át. Zágoni Bálint, a magyar nap kurátora, lapunk munkatársa köszöntötte Havas Ágnest, a MNFA vezérigazgatóját, illetve a magyar napos rendezők közül jelen lévő Simonyi Balázst, Török Ferencet, Révész Bálintot, Bogdán Árpádot, valamint Gárdos Évát.

Minden TIFF-ek leggazdagabb magyar vonatkozású válogatása ez, a kelet-európai fesztiválok közül a TIFF mutatja a legnagyobb láthatóságot a magyar filmipar alkotásainak, ami a friss filmek mellett idén három magyar életműdíjassal, Szabó Istvánnal, Mészáros Mártával, illetve Széles Annával egészült ki – derült ki Zágoni összefoglalójából, ami után végigkérdezte a jelenlévő alkotókat. Simonyi Balázs Ultrájáról az derült ki, hogy nem is feltétlenül sportfilm, hanem egy sokkal általánosabb emberi dráma: sok ember nem azért fut, hogy edzzen, hanem mert valamilyen problémát próbál feldolgozni. Kompenzálás, sikerkeresés, kudarcélmény feldolgozása – ezekkel pedig bármelyik néző tud azonosulni, mondhatni a sport egy lelkiterápia is lehet. Simonyi 11 éve, épp Kolozsváron kezdett futni, mközben a Sapientián oktatott, s a depresszióját próbálta ezáltal legyőzni. Azóta ötször futotta végig a Spartathlont, ebből hármat filmeztek végig, és egyre inkább szereplője is lett a filmnek, ami nem volt egyszerű feladat. Dokfilmhez képest hatalmas stábjuk volt, 45 ember – de szükség volt rájuk, hiszen több futót is követtek egyszerre. Két észrevétel kristályosodott ki a film végére: az ilyen filmeknél nincs újrafelvétel, viszont sok a túlforgatás. Folyamatosan résen kellett lenni, de el akarták kerülni a tipikus dokumentumfilmes képi világot, valami „westernfilmeset” akartak.

A western kulcsszava lett az átkötés az 1945-höz, aminek alkotói készakarva western-szerű világban gondolkoztak a készítésekor. Nagy történelmi viták indultak a film kapcsán, tehát sok embert nyomaszt az, amire a film rátapintott – vallott Török Ferenc fendező: „a magyar holokauszt feldolgozása sokat köszönhet a magyar filmeseknek”. A holokausztról való beszéd el volt fojtva, nem szabadott róla beszélni, ezért is fontos, hogy elkészülhettek ilyen filmek a közelmúltban – mesélt a fesztiválozástól kissé megfáradt Török, aki a magyar közönségtalálkozóktól jobban félt, mint a külföldiektől, és akinek „valószínűleg ez az utolsó fesztiválja”, amin részt vesz, hiszen másfél éve folyamatosan turnézik a filmmel.

Szinte természetszerűen következett az átkötés a Granny Projecthez, ami szintén holokauszt-tematikájú. Révész Bálint rendező szerint sok „csontváz van a szekrényekben”, a párbeszédhiány pedig közös a különböző kultúrákban, illetve a kultúrákat a filmben képviselő nénikben. A nagymamák egy teljesen más filmet vártak – számukra eladdig mást jelentett addig a dokumentumfilm fogalma. De nagyon örültek, és jó volt látni, hogy megértették a filmen keresztül a két másik nagymamát, vagyis pontosabban a másik nagymama személyiségeinek nüanszait. Hosszú útja volt a filmnek: előbb diplomamunka volt, 35 perces, amihez később sokáig hozzáforgattak, de csak némi Filmalap-pénzzel lett meg a végső formája. Kellett neki az idő – vallotta be Révész.

Bogdán Árpád elmeséléséből kiderült: közelmúltban megtörtént események – a hírhedt romagyilkosságok – alapján készült a film, de túl akart ezen lépni, valami univerzálist mondani. Érdekes volt a casting, nem lehetett hagyományosan szereplőt válogatni, mert végül amatőrszereplőket is kellett használni, ezért egy egész évig keresték a megfelelőket egész Magyarországon. Épp ezért másképp próbáltak is, hiszen ha amatőrökkel próbálsz, hamar kifulladnak – tette hozzá Bogdán, aki szerint „az ösztönösséget” akarták kihozni a szereplőkből. A rendező a filmje pozitív nemzetközi fogadtatásáról is beszélt, és félig viccesen ugyanakkora sikert kívánt a Genezisnek, mint amekkora tavaly jutott ki az 1945-nek.

Gárdos Éva „amerikás” akcentussal mesélt kétlaki, félig amerikai, félig magyarországi életéről. Kondor Vilmos könyvét, amiből a filmet adaptálták, szintén Amerikában olvasta, angolul. Egyből megtetszett neki, hogy Budapest is egy szereplő, egy „character” lett benne. Úgy próbálták átszabni a regényt forgatókönyvírás közben, hogy nagyobb szerepet adtak a női főszereplőnek, de az is érdekelte őket, hogy milyen a történelmi kontextus, illetve az hogyan tükröződhet a mában. Az emberek nem akarják észrevenni, hogy mi történik a szemük előtt, s ez így volt 1936-ban is – mondta Gárdos. Nem volt nagy büdzséjük, így nehéz volt korhűvé varázsolni Budapestet, tehát inkább okosan kellett dolgozniuk. Kis utcákat, kis kapukat kerestek, de volt, amit díszletben építettek fel. Ragályi Elemér operatőrnek is sokat köszönhettek helyszínválasztáskor, aki sok kis „titkos” helyszínt ismer Budapesten.

A kerekasztal végén mintegy összefoglalóként Havas Ágnes, a Magyar Filmalap igazgatója kapott szót, és a legérdekesebb témának az inkubátor-program bizonyult. A kimondottan fiatal, frissen végzett rendezőkre „szakosodott” finanszírozási program immár harmadik éve működik. Azért volt rá szükség, mivel noha az új filmalappal sok elsőfilmes kapott lehetőséget (elég csak a Saul fiára gondolni), de megcsappant a számuk egy idő után – ami azért furcsa, mert évente egyre több rendező végez a főiskolán. Amint kiderült, a frissen végzettek félnek a bürokráciától, félnek a nagy összeggel járó felelősséggel, így kifejezetten nekik hozták létre a „kisebb” inkubátor-programot, aminek Havas röviden a működését is bemutatta. Mint kiderült, a program sikeresnek mondahtó, egyre több és több film nyerhet így pénzt, sőt, nemsokára koprodukciókat is lehet keresni a készülő produkciókhoz, persze bizonyos anyagi kereteken belül. Most már lassan mindent összeszámolva száz díjat is összeszedtek a filmalap indulása óta az alkotók a különböző fesztiválokon – árulta el a vezérigazgató.



Kapcsolódó