Bereczki Beáta Hajnalka: Csak a színe legyen vörös (Ingmar Bergman: Viskningar och rop / Suttogások és sikolyok)

[kritikaíró pályázat] Vannak filmképek, amelyek makacsul megragadnak az emlékezetünkben. Bergman Suttogások és sikolyok című filmjének alaphelyzete nemcsak a rendezőnek tért minduntalan vissza a gondolataiba, hanem az én emlékképeimbe is hajthatatlanul belopózott.

„Az első kép mindig visszatért: a vörös szoba a fehérbe öltözött nőkkel. Vannak képek, amelyek konokul visszatérnek, és nem tudom, mit akarnak tőlem… Négy fehér ruhás nő egy vörös szobában. Járkáltak, suttogva beszélgettek egymással és nagyon titokzatosak voltak” – írta Bergman a Képekben. Ez volt a kép, amelyből a rendező egyik legjelentősebb filmje, az 1972-es Suttogások és sikolyok kibontakozott.

A betegséget és halált, valamint a kommunikáció kényszerét és lehetetlenségét tematizáló film a 20. század elején játszódik, egy vidéki kastélyban. Négy nő viszonyának lehetünk szemtanúi: Agnes haldoklik, testvérei – Karin és Maria –, valamint szolgálója, Anna, felváltva virrasztanak mellette. A néhány nap történéseit felölelő cselekmény nagyrészt a zárt vörös falak között játszódik, csupán Agnes emlékképei idézik fel a kastélyt körülvevő napfényes kertet és ezzel együtt a gyermekkort, a boldog együttlétet. A flashbackek felvillantják a szereplők életének egy-egy olyan pillanatát, rejtett titkát, amikor szembesültek a halállal.

A szereplők közötti viszony apránként bontakozik ki. Amilyen zárt a tér, ugyanolyan zártak a szereplők, magányukból, szeretetre való képtelenségükből nem tudnak kibontakozni. Miután Agnes meghal, Karin és Maria megpróbálnak ugyan közelebb kerülni egymáshoz és talán rövid ideig – távozásukig a kastélyból – ez az illúzió fenn is áll. Azonban a jelenetből, amikor őszintén, gyengéden beszélgetnek egymással, semmit sem hallunk. Szavaik helyett Bach egyik csellószvitjét halljuk, és ez a megoldás már abban a pillanatban megkérdőjelezi a beszélgetés értelmét és őszinteségét.

A film talán legemlékezetesebb és legmegrázóbb jelenete, ami egyszerre szívszaggató(an fájdalmas) és félelmetes, az, amikor valahol a képzelet és valóság határán, a halott(nak hitt) Agnes sír és segítségért kiált. Nem tud elaludni, nem tud elmenni innen, két világ határán vergődik. Testvéreit hívja, de Karin nem akar, Maria pedig nem mer vele maradni, segíteni rajta. Végül Anna marad vele és öleli magához a halottat, akár anya a gyermekét, egy Pietàt idéző beállításban.

A haldoklást majdhogynem naturalisztikusan bemutató film arra is reflektál, hogy a haldoklón senki, sem orvos, sem család nem tud segíteni, magányos fájdalmát vagy fájdalmas magányát talán csak a szeretet enyhítheti. Testvérük halála (utolsó) lehetőség arra, hogy a magányukban kegyetlenné, érzéketlenné vált Karin és Maria közel kerüljenek egymáshoz, hogy ne gyűlöljék, hanem szeressék egymást; a film végén azonban nyilvánvalóvá válik, hogy ez nem valósulhat meg, sőt még jobban eltávolodnak egymástól.

A film sikerességében, az egyszerű, de nagyszerűen vázolt történeten kívül fontos szerep jut a hiteles és megrázó színészi játéknak, főként a haldokló Agnest alakító Harriet Anderssonnak (akit ezért a szerepéért Oscarra is jelöltek), ugyanakkor a Karint alakító Ingrid Thulint és a Mariát alakító Liv Ullmannt is érdemes megemlíteni. A hosszan kitartott arcközelikben a kamera (és a néző) megfigyelheti a szereplők arcán végbemenő változásokat.

Bergman bármelyik filmjét elképzelhetjük fehér-feketében, kivéve a Suttogások és sikolyakat. A festői filmképek egyszerre felkavaróan szépek és ijesztőek, Sven Nykvist, a film operatőre többek között Oscar-díjat is kapott e munkájáért. A vörös szín túlzott használata a filmben nem véletlen (nemcsak a falak, hanem az áttűnések is vörösek), a rendező saját bevallása szerint a lélek színének gondolja.

A Suttogások és sikolyokban Bergmannak sikerült megvalósítania a szabad átjárást az álom, a képzelet és a valóság között. A filmben felvázolt mély érzelmek katarktikus hatásúak lehetnek, és talán saját kapcsolataink át- és újraértékelésében is szerepe lehet. Csupán engedjünk a képeknek és érzéseknek.