Bora Zsuzsanna: Tökéletlen szerelem: groteszkben leledzem (Bodzsár Márk: Isteni műszak)

[kritikaíró pályázat] Valahol el kell kezdeni, Bodzsár Márk (a rendező) pedig ezt az utat választotta. S bár első filmje rendkívül abszurd, groteszk és hatásvadász, szemmeresztő megoldásaival pedig vérben tocsogóan jellegtelen, mégis kétségkívül emlékezetes, s talán nem csak a Tarantinót idéző hökkenettel köti le a figyelmet. És ha már Tarantino, akkor Kill Bill (vagy Ponyvaregény?); de ássunk fokozatosan csak mélyebbre.

Milán (Ötvös András) 1992-ben a háború elől menekül Jugoszláviából Magyarországra, de szerelme, a „részegen-bedrogozva-is-gyönyörű Tánya” (Stork Natasa), Szarajevóban marad. Egy tiszavirág életű zöldséges-gyümölcsös karrier után, a gyerekképű szökevény jól kereső, ám kétes üzleti hátterű munkát talál: Fék doktor (Rába Roland) és Kistamás (Keresztes Tamás) társaságában éjszakai rohammentős lesz. Fény derül a temetkezési vállalkozó (Zsótér Sándor) és Szőke Kóla (Trill Zsolt) illegális üzelmeire, Milán pedig egyetértés nélkül, de buzgón gyűjti a pénzt menyasszonya kimenekítésére.

Kép az Isteni műszak című filmből

A képtelenül posztmodern és húsbavájóan abszurd jelenetek mellett (vagy inkább között) két mély, de igen elnyűtt téma szemcsésedik ki: az eutanázia és a kommunikációs gátak kérdésköre. A „hülye szomszéd” kutyájával sokkosan összeeső asszony, a maci-újraélesztés, a lányát szidalmazó végstádiumos beteg Irén, a mentősökre támadó őrült visszatérő beteg és a haláláért könyörgő Potter Róbert esetét megspékelendő a diszpécser szenvtelen hangon bejelenti: „Kovácsot egy kihegyezett fogkefével nyakon szúrták. Úgy látszik, mégsem nyújt háromszoros védelmet a Blend-a-med.” Fék úr érzéketlen fapofája már néha túlzás. Értjük ám,hogy tapasztalt vén róka, sokat látott, és semmi sem lepi meg, de a túljátszás az akkor is túljátszás. Tamáska egy pszichopata (hogy a topless fodrászatot és a nindzsa (NEM szamuráj) kardját ne is említsük, Milánnak azonban sikerül végig hitelesnek maradnia (még ha úgy is érezzük, talán többet kihozhatott volna Ötvös András a szerepből).

A bizarr jelenetek hajmeresztő gyorsasággal robognak egymás után, de főhősünk jelleme (és szerelme) rámutat valami többre, mint naturalisztikusan ábrázolt evés, betegség, halál, és westerneket idéző, horrorba átcsapó, Tarantinós abszurditás. Ízlelgethetjük a Kopac tanítását: „Mindegy, hogy a Hitler vagy a Mahatma Gandhi, ha élni akar, el kell látni. És ha nem? Hagyd meghalni.” Eldönthetjük, hogy ki játszik Istent (ha játszik egyáltalán valaki), és feltehetjük a kérdést: elfogadható-e az eutanázia? Lehet vitákba bonyolódni, érvelni, hogy kinek és miért van igaza. A téma viszont már nem hat az újdonság erejével, őszintén szólva elcsépelt. Milán vonakodása sem meglepő, bár a tálalásra néha talán fölkapjuk a fejünket. Kérdés: hogyan értékelhető a fokozott nézői figyelem, ha a trágár szavak hathatós segítségével érik el?

Kép az Isteni műszak című filmből

Az általános kommunikációs hiányosságokra, nehézségekre utaló jelzések már nem annyira látványosak, mégis érdekesebben járják körbe ezt a tipikusan posztmodern, társadalmat kritizáló témát. A Milán és Tánya közti szerelem értékes táptalaj az elvetendő mondanivalónak. Már a film kezdete „beszédes”: hosszú percekig nem hallunk emberi szót, csak öngyújtó kattogását, kő koppanását az államhatárt jelző rozsdás táblán. Ez a csend nyomasztó, s hangulata többször visszatér az átdolgozott éjszakák során. A jegyesek csak telefonon kommunikálhatnak, kapcsolattartásuk külső tényezők függvénye: pénz és idő, lehetőség szűkében. A zöld szemű szörny és a titkok (mily meglepő) hamar fölütik fejüket, s a fiatalok jobbnak látják, ha csak hallgatják egymás csendjét, nem beszélnek. De a némaságban sem lelhetnek nyugalomra: Szarajevóban bomba robban, Milánt a kötelessége szólítja el. A kommunikációs zavarok vitákat eredményeznek, kölcsönösen megcsalják egymást, mindketten összezúzzák a telefont, az eszközt mely (még) életben tartja tökéletlen szerelmüket. Tánya nem utazik Magyarországra, s már nem sokáig várat magára a „nem is olyan rossz” kategóriájú végkifejlet.

Kép az Isteni műszak című filmből

A groteszk felszámolja önmagát, a két halálosztó egymás halálát okozza. Ahogy kivirágzik és csúcsra hág az abszurditás, túlcsordulása hasonlóan intenzív erővel rántja önnön magát a mélybe. A főszereplőt alakító színész a film utolsó perceiben (ismét) kitör a középszerűségből. Milán nem beszél, nem tud beszélni (!), mégis koporsóba fekszik, sérülten, némán, egyedül igyekszik jegyeséhez. Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez – mondhatnánk, de barbárság lenne így összefoglalni a kicsit érzelgős, kicsit képmutató zárójelenetet. A fiatalok még mindig csak telefonon lépnek kapcsolatba egymással, nem is láthatjuk őket már együtt, a boldog egymásra találás örömében. Csendjük viszont végre harmóniát sugároz, nyugalmat ad mindkettejük részére. Hallgatnak, csak lélegzetüket nem fojtják vissza, hallgatják egymás hallgatását, s most semmi sem zavarja meg a csendet. Még mi sem…