Buzás Ernő: Erkölcsi sebészet (Fábri Zoltán: Az ötödik pecsét)

[kritikaíró pályázat] Fábri Zoltán filmje, amely Sánta Ferenc regényét dolgozza fel, nagyon hamar megmutatta nekem, hogy túl nagy fába vágtam a  fejszémet. Egyenesen tilos lenne nemhogy a regény elolvasása, de komolyabb könyvészet nélkül egyáltalán hozzászólni ehhez a mesterműhöz. Ezért most szubjektívebb hangot fogok használni, bűn lenne úgy tenni, mintha felérnék hozzá.

Elemi erővel hatott rám. A cselekmény nem kis része egy kis kocsma egyetlen megvilágított asztalánál játszódik, ennek ellenére nagyon erős hatást gyakorol a nézőre. Legjobban az olvasáshoz hasonlítható, ami teljes mértékben képes befurakodni és kibontakozni az ember elméjében. Ehhez hasonlóan a szereplők kezdeti beszélgetései a világ nagy dolgairól és maguknak a karaktereknek a karakterek mélysége is hamar bevonják a nézőt. 1944-ben, légiriadók és nyilasok riogatnak minket, míg a karakterek már annyira beletörődtek az abnormális helyzetbe, hogy egész pontos jóslatokat is meg tudnak már fogalmazni (konkrétan a légiriadó tévességéről).

Hieronymus Bosch méltán híres, visszatérő festményét borjúszüggyel vezetik be: Király, a könyvügynök, egy ritka Boscht cserélt el a húsért. A megdöbbent nézőnek nincs sok ideje abban reménykedni, hogy talán mosógépről lehet szó, a lenyűgöző és rejtélyes Gyönyörök kertje oltárkép részletei villannak fel. Később Király alkoholgőzös látomásai építenek az oltárképre és a vallásos szimbolikára (amint a cím maga is az ugyancsak rejtélyes Jelenések könyvéből van). Tehát a film használ furcsa és nehezen értelmezhető képeket, de későbbi társaival ellentétben nem pusztán egy vizuális, céltalan csavarként, hanem következetesen felépített, nyugtalanító és ugyanakkor szerves elem a filmben. Egy másik elem, amely számomra ugyanígy személyes érték, az hogy az erkölcsi boncolás nem csak sebészeti, de szinte matematikai pontossággal történik. Elvem, hogy minden kijelentést a logikai maximumáig kell elvinni annak rejtett igazságtartalmáért, csodálatosan van alkalmazva. Ennek kulcsfigurája a Gyurica által felvetett kérdésen őszintén töprengő, szenvedő Kovács, akire élezve van látszólag a kérdés: mit választana, ha tehetné: alávetettséget (a rabszolga és áldozat Gyugyuban megszemélyesítve) vagy hatalmat (a kegyetlen zsarnok Timóteusz Kakatiti személyében). Az előzőleg tiszta lelkiismeretre hivatkozó Kovács úgy marad hű a kijelentéséhez, ahogyan nem számítjuk: utánajár annak, hogy Timóteusz is tiszta lelkiismerettel él, sőt, jó uralkodónak gondolja magát. Tehát mégsem Gyugyut választja, hanem Timóteuszt, de beismeri, hogy nem az az ember, akinek hitte magát.

A folyton kötekedő, cinikus Gyurica Miklósról megtudjuk, miután sokáig ott motoszkál bennünk, Király vádaskodása nyomán, a pedofília gyanúja, hogy valójában nagyon emberséges dolgot cselekszik nap mint nap: árva gyerekeket fogad be. A film folyton feszültségben tart, a gyerek szájából különösen mellbevágó hallani, hogy látta lelőve szüleit. Egyszerre kicsinek és tehetetlennek érzi magát a néző, miközben Gyuricában van annyi erő, hogy nyugtassa és elvezesse a gyereket. Ugyanez az erő megmutatkozik benne miután egy hamis vád alapján bebörtönzik és megverik négyüket (az eddigi szereplők mellett a számogató, spekuláló csapossal), amikor szól a többiekhez egy-egy jó szót. A feljelentő egy rokkant fényképész lehetett, aki elég fura, túlzotan alázatos figura, de akiről hamar megtudjuk, hogy idealista. Az a fajta idealista, aki veszélyes eszmékért képes cselekedni, aki, Gyuricával ellentétben, önmagával van elfoglalva és saját szenvedésével. Mindegyik karakter örök és időtlen, nem csak a múltan, hanem ma is él. A jelenben Keszei Károlyhoz hasonló személyiségek talán leginkább a vallási fanatista öngyilkos merénylők.

Végső soron a film igazán hatalmas karakterei mégsem ők. Gyurica és a Latinovits Zoltán által alakított ördögi nyilas az igazán nagy alakok. Elhamarkodhatnánk a következtetést, hogy akkor a szimbólumok és a környezet mind mellékesek, itt egyszerűen Gyugyu és Timóteusz örök harca fog megjelenni. De a helyzet nem ilyen egyszerű. A mi zsarnokunk utal arra, hogy a világ már más, a tömegek többé nem akarnak csendben maradni. Erősebb eszközök kellenek. El kell venni az egyetlen dolgot, ami eddig megmaradt Gyugyunak: az önérzetét. Az erkölcsi felsőbbrendűségét.

A legnagyobb drámákat idéző mű teljes ereje Gyuricára zúdul, őt igyekszik Gyugyu képére alakítani. A verések előtt is feszült a néző, de az igazi erő csak most kezd kibontakozni a filmben. Míg eddig szabad lehetőség volt gondolkodni a választáson, Gyuricán keresztül többé nincs szabadság. Cselekedni kell, és van vesztenivaló: ha Gyurica nem üti meg a haldoklót, az ő három gyereke és még sok árva gyerek teljességgel magára marad háborús időben. A kényszer legyőzhetetlen, a helyzetnek egyetlen lehetséges és elfogadhatatlan kimenetele van. A film képi világa végig hűen tükrözi a mondanivalót, de Gyurica megtörtségét ezen felül is zseniálisan mutatja be: a testtől eltartott, krisztusi pózban levő kezek, a mintegy semmiből felrobbanó és összeomló épületek nem csak Gyurica lelkivilágát vetítik ki. A nézőnek is remegő lábakkal kell felállnia a székéből. Valóban megszenvedtet, amint azt a fényképész mondja: csak ezáltal lehetünk jobb emberek. És ezt a kijelentést fogadhatjuk a nyilasoknak besúgó embertől…

A filmet nem elég egyszer megnézni, de arra fel kell készülni. A legkisebb túlzás nélkül  időtlen mesterművel van dolgunk, amelyet nem szabadott volna kritikára választani, de amelyet főleg nem szabad kihagyni. Ha a művészetnek vannak céljai, akkor ez a film felsőfokon teljesíti azokat.