[kritikaíró pályázat] Pawel Pawlikowski olyan témához nyúl Ida című filmjében, amely nehéz és érzékeny téma. Háromnegyed évszázad alatt elavultnak és kiégettnek tűnhet, de a jelenlegi eseményeket tekintve újra aktuálissá válik fogalkozni vele.

Az első pár kép elég ahhoz, hogy laikus is érezze: kiváló operatőri munkát fog látni. A fényviszonyok és az arányok gyakran idézik festmények világát (Vermeer juthat eszünkbe. A nővér fejfedője ugyancsak segít ebben, kis erőltetéssel a 17. századi németalföldi divathoz hasonlítható). A nézőt előre fel is készíti arra, hogy a fő médium nem a részletes párbeszéd lesz.

A fiatal Anna (Agata Trzebokowska) fogadalmára készül, nővér akar lenni. Csecsemőkora óta az apácák között él, a kolostor világa az otthona. A kolostor rendszerezett, zárt életét pár képben nagyszerűen kifejezi a film, az első megjelenéskor tiszta, fehér hó és viharos idő van a régi, szebb napokat látott kolostor körül. A főnővér a fogadalom előtt egyetlen rokonához, nagynénjéhez küldi a lányt, sejtető utasítása az, hogy addig maradjon, amíg szükséges.

A város, a kolostorral szemben és várható módon, zajos, hótalan és kaotikus. Arra számíthatnánk, hogy a kis, ártatlan leány a városba megy típusú történetet kapjuk, amely vagy úgy végződik, hogy hitében megerősödik Anna, vagy elhagyja azt. Később ezt is megkapjuk, de ennél sokkal többet fog még átélni.

A láthatóan ,,bűnös életet élő” nagynéni különösebb felvezetés nékül szembesíti is a lányt azzal, hogy ő zsidó és valójában a neve sem Anna, hanem Ida. És nem tudják, hol nyugodhatnak szülei földi maradványai.

Ezzel a ténnyel majdnem lezárulni látszik a cselekmény, de miután betekinthetünk a nagynéni valódi foglalkozásába, azaz hogy ő bírónő, és többek között a ,,nép ellenségeinek” ügyeivel foglalkozik, végül mégis meggondolja magát. Elviszi fiatal rokonát, hogy megkeressék szülei sírját é felgöngyölítsék Wanda legrégebbi esetét. Emlékezetes kérdése a nagynéninek, hogy mit tesz Ida, ha megtudja, hogy nincs Isten. Milliók, zsidók és nem zsidók kínlódtak ezen a kérdésen évekig a háború után. És évtizedekkel utána is ugyanez a kérdés kísért mindenkit, aki megérti a történteket.

Hamar megérezhetjük, hogy míg a lányban nincsen olyan nagy hajtóerő, hogy megtudja, mi is történt akkor, addig a nagynéni megállíthatatlan: dörömböl, fenyeget, akár fel is tör egy lakást. Emellett igyekszik alkohollal enyhíteni fájdalmát, és annak következményeit (ittas vezetés) is fenyegetőzéssel elsimítani (amit a rendőrök nem engednek meg neki, bent tartják egy kijózanító éjszakára).

Rózáék volt házában azóta mások laknak, megrendítő mondatuk (és mint később rájöhetünk, hazug is) az, hogy abban a házban sosem laktak zsidók. Tökéletes ábrázolása annak a hozzáállásnak, amivel sok helyen küzdenek és küzdünk mi is még: a második világháború szörnyűségeivel szemben tanúsított közömbösség vagy akár tagadás. Talán Wanda is évekig ehhez hasonlóan nyomta el magában a fájdalmat, fordult az alkoholhoz. Talán emiatt is nincs tartós kapcsolata és kétségtelenül emiatt vált valamikor ,,Vörös Wandává”, a hírhedt államügyésszé, aki halálraítélt el embereket – és sejthető, hogy a ragadványnevet nem egy-két jelentéktelen ügy miatt kapta. Azonban a cselekmény idejére elvesztette ezt is, és nem maradt számára más hátra, mint szembenézni a múlttal.

Stopposként tűnik fel először egy szaxofonos, aki ugyanabba a városba tart, mint ahova a két nő. Wanda azonnal flörtölni is kezd vele, néha az unokahúgára nézve, akiből mintha szeretné látni előjönni a testi lényt. Egy gyönyörű jelenet az ágy mellett szinte mértanilag megszerkesztett imádkozó Ida, és az ágyra elterülő nagynéni. Egy képben össze is foglalja a karaktereket. Később viszont nem erőlteti különösebben a lányt, egyedül megy le az ünnepségre, ahonnan, már megszokott módon, ittasan tér haza. Ida végül az ünnepségre menekül előle – az ünnepség is gyönyörűen adja a kommunizmus éveiről alkotott bulik hangulatát: unott arcok, kevés jelentkező, amerikai zenét játszó lelkes zenészek. Ida így végül találkozik az új zenével és világgal, és tetszik neki – legalábbis a zene mindenképp. A fiúról is megtudjuk, hogy hozzá valamilyen módon hasonlóan kívülálló, ugyanis benne cigány vér is csörgedezik. Ő Idával ellentétben látja a megkötöttséget, amit a fogadalom jelent, hisz bevallottan igyekszik elkerülni az ilyen rabságot, mint a katonaság. Nem akad fenn azon a paradoxonon, hogy egy zsidó apácával találkozik, de Ida már tagadja származását a neki szállást adó papnak (míg a nagynénit bent tartják). A múlt fogva tartja a jelent.

Amikor megtalálják végre a házban lakó ember apját, aki bújtatta és etette a szülőket, az – szinte kiszámíthatóan – kórházban van és éppen halálán van. A haldoklótól mégsem kapjuk meg a várt gyónást, feloldozást.

Újra megjelenik a házukban lakó ember, aki állította, hogy sosem laktak ott zsidók, és újból olyat mond, ami egyenesen tükör: ,,ami történt, megtörtént”. Mintha csak azt mondaná: ez van, szar az élet. És ekkor, csak ekkor kapjuk meg a gyónást, ami rettenetesebb, mint vártuk: ő maga, sajátkezűleg ölte meg a családot. És a házért cserébe meg is mutatja, hol vannak eltemetve a szülők és a fiú, Ida testvére.

Wanda, akinek az élete ezen a tragédián ment tönkre, elveszti utolsó hajtóerejét, végleg megtörik. Vagy talán a maga módján nyer feloldozást. Minden különösebb felhajtás nélkül, zene mellett, kiugrik az ablakon.

Az elvtársnő temetésére eljön egyetlen rokona is, aki átvitt értelemben belebújik a bőrébe, miután a zárdában rájön, hogy nem áll még készen a fogadalomra. Azt nem tudjuk, hogya oldja meg az istenhitét, de megkapjuk a várt kislány a városban történet befejezését: ténylegesen kipróbálja Wanda életét, a szaxofonos fiúval, akit végül otthagy, és elindul – valahova. Talán nem úgy végzi, mint Wanda.

A film elsőrendű vizuális világot nyújt, a festőiség mellett kiemelhető, hogy az emberek mindig kicsik, mintegy mellékesek. Akár az arcukból is levágódnak részek. A film szépen elkerüli az érzelgősséget, szerényen, egyetlen család szempontjából világít rá a témára. Kissé kiszámítható, de nem is a csavaros fordulatok jelentik a lényeget – egyáltalán nem. Mégis, a karakterekből nem marad súlyos lenyomat, de a színészi játékra sem lehet kifogást találni. Nem akármilyen filmmel van dolgunk.