Gergely Botond: A Messiás Odüsszeiája (Martin Scorsese: The Last Temptation of Christ / Krisztus utolsó megkísértése)

[kritikaíró pályázat] A kereszténység sérthetetlen kulcsfigurájáról manapság már mindent „tudni”. De a bűn ábrázolásának nagy mestere egy másik – a filmcímmel omoním – könyvből inspirálódik és a tálalja Jézus realizmussal fűszerezett, eposzérzetű művét. Eközben bemutatja az emberiség egyik legősibb, legszentebb románcát az elmúlt 2000+ év legbizarrabb szereposztásával.

Krisztus is egy bizonytalan, céltalan emberként élte mindennapjait, rómaiakat segítve keresztépítés és szállítás formájában – amiért a sajátjai, Júdást beleértve, utálják –, miközben izzadtságfakasztó rohamok is gyötrik. Egy idő után rájon, hogy ez az Úr szava, ami vezérelni fogja forradalmi útja végéig. Ezt Mária Magdolna meglátogatásával, akivel vágyakkal teli múltja is van, kezdi, majd az eleinte kíváncsi, de szkeptikus Júdás kíséretével folytatja. Eleinte a kétszínű tömegeket inti szeretetre és megbocsátásra, de igazából a sivatagi zarándoklatán tisztázódik benne mivolta és küldetése. Időközben Jézus egyre magabiztosabb és elhatározott, az agresszív, pragmatikus Júdás egyre inkább hinni kész, sokasodik a tanítványok száma és a bibliai csodák best of-ját is megtapasztaljuk egészen a keresztre feszítésig.

Már csak a kisebb történetszálak sokaságát tekintve, ez ma is egy ambiciós filmnek tekinthető. Ezen felül meg a főszereplő belső, emberi ösztöneiből, vágyaiból fakadó konfliktusai, külvilággal történő gyakori szembekerülései, Júdás barátjával való dinamikája vannak az említett jelenetekbe beágyazva. Ezen finomabb aspektusok kibontakozásáért nagyrészt Willem Dafoe (Jézus) és Harvei Keitel (Júdás) a felelős, kinek a vártnal jóval összetettebb. Bevallása szerint ösztönlény, nem képes a szakálla másik oldalát odafordítani, de elkezd hinni barátja- és mentorában, amiért belső késztetéseit készen áll kordában tartani. A Gecsemáné kertben történtek körülményei is egy frissítő csavart tartalmaznak. Bár jelen van a többi tanítvány is, ők akár névtelenek is maradhattak volna, amíg Barbara Hershey Mária Magdolna karaktere kap még holmi tennivalót, de személye nagy mértékű fejlődést nem mutat, gyermekkori barátjában erősödő bizalmán kívül. Dafoe Megváltója (aminél már csak Nicolas Cage-é lett volna érdekesebb) meg időnként átadja vágyait, Apjában fektetett bizalmát, kételyeit, elhivatottságát, de vannak jelenetek, amelyekben mintha sem a színész, sem a rendező nem tudták, hogy az a szentimentális kavalkád, amit a helyzet kíván. Most nem is a meglepetés bor utáni ijesztően vicces troll mosolyról van szó, hanem a koraibb párbeszédekkel Júdással, amik összezavarodást kellett volna éreztessenek. Ezek lejöttek abból, amit Dafoe kimondott, de a hogyanból egyáltalán. Irónikusan, a film utolsó 20 percben történő fájdalmat követelő események között, után meg végig olyan volt az arca, mintha nem ő lenne a legfényesebb villanykörte a csilláron.

A film ilyen szintű összetettsége miatt a két óra negyven perces futamidő túl kevés. Ezt bizonyítják a kissebb mágikus tettek, vagy épp karakterpillanatok és a nagy csodák közti éles vágások, amik konfúzióhoz vezető jelenetátmenetekben teljesültek ki. Egyik percben a Sátán kísért a sivatagban, a másikban már a tanítványok kezdenek kételkedni prófétájuk visszatérésében. Ezt ugyan megoldják úgy, hogy a párbeszédbe ágyazzák az eltelt időt, vagy épp a kamerán kívül történteket, de ezek a sorok nyilvánvalóan csak azt a célt szolgálják és a dialógusok rovására is, hiszen elég véletlenszerű az időzítésük. Ugyancsak az időhiánnyal kapcsolatosan, sok jelenet hossza szinte matematikai precízióval van kezelve. Majdnem ugyanannyi időt töltünk például az a bizonyos templom megtisztításával, mint a bor vízzé választásával. Így a hasonló fontosságú jelenetek súlyukat vesztik igen könnyen. De az általános kivitelezése ezeknek nem lesz rossz és a címben említett esemény egy ügyes történeti csavarban teljesül ki, ami előrelátható, de logikával szolgál a mitológiában amúgy „AZÉRT, MERT JÓ ÉS HISZ” féle magyarázatnak, illetve tovább humanizálja Krisztust, amit a Biblia is tett azelőttig. Tény, hogy egy fennköltebb lény lett áldozathozatalaival és isteni hatalom bírtoklásával, de ez nem ölte meg emberi felét, ami ugyanúgy vágyott, kételkedett, félt, illetve szenvedett. És ez adja meg a végső áldozat igazi súlyat. Aki a kísértést végzi pedig inkább az a természeti erő / jelenlét, ami a már ottlevő gonoszt felszínre hozza. Van pár különböző megtestesítése a jelenetekben, de karakternek nem lehet nevezni.

A Tourette-vágások között azért a jelenetek jól össze vannak állítva, persze nem a különleges effektusok Christopher Nolan-sége miatt, hanem a történéscentrikus operatőri munka és a zenei kompozició miatt .Ez általában hatásosan erősíti a misztikus hatalom jelenlétének, vagy épp a jelenetekben szereplő emberek ösztönies vadságának az érzetét. Azért Keresztelő János tevékenységéről nekem nem egy sűrű dobpergéses törzsi zene jut eszembe.

Összességében, tiszteletre méltő egy alkotás ez, de itt egy ritka példa, ami megérdemelte a két részre osztást. De így is egy jó, nulla propaganda anyaggal szolgáló, keresztény eposz lett, ami nem akarta elismerni korlátait.