Gergely Botond: Az apácák is fel kell nőjenek (Pawel Pawlikowski: Ida)

[kritikaíró pályázat] A film, ami hozzájárult a Lavina rendezőinek idegösszeroppanásához és bebizonyította, hogy elég másfél óra egy hangulatos, karaktercentrikus történelmi drámához és (a Nebraskával együtt) visszahozhatják a modern fekete-fehér filmek iránti szeretetet.

Az 1960-as évek Lengyelországában Anna, született nevén Ida (Agata Trzebuchowska), egy zárdában elő apáca növendék végső esküjét készül letenni. De előtte felettese elküldi számára ismeretlen, látszólag érdektelen nagynénjéhez, hogy tudja meg honnan származik és így ismerje meg saját magát. Ezt meg is teszi és Wanda (Agata Kulesza) néni egy dohányzó, shotos poharak alját karcoló, helyi bíró. Rajta keresztül kiderül a család zsidó származása és a súlyos tragédia, ami a családdal történt a háború idején és ami miatt Ida árva lett. Mindenki lelki megbékélése céljából, a szokatlan pár eldönti, hogy megkeresik rég vesztett családtagjaik hulláit. És, ahogy a klisét alá lehet írni, itt is az út vezetett nagyobb eredményhez Ida szemszögéből, mint maga a cél. Coelho generátolt félretéve, ez egy mesterien kiszámított film. A csendet tartalmazó jelenetek, a kiváló alakítások miatt, pont annyi értékkel bírnak, mint Ida és Wanda, vagy egyikőjük egy harmadik személlyel folytatott párbeszéde. A két állapot meg remekül van egyensúlyozva.

Kép az Ida című filmből

Az édeskeserűen vidám, de főleg szomorú események mindegyike a tituláris karakter valamilyen jellemvonását hozza elő, vagy épp fejleszti. Wanda már egy inflexibilis, keserű ember, akinek még egy célja van, amiért még él. Azon kívül a hajdani (főügyészi) sikeréveiből fennmaradt presztízsével, folyékony lelkesítőkkel és egyszer használatos férfiakkal próbálja ideiglenesen legalább tompítani szenvedését. Történeti szinten inkább az Ida és a külvilág közötti kapcsolat létrehozásáért van jelen, másodlagosan meg a sokk jelképe, ami évtizedek után is nyomot hagyott a népen.

A két kulcsszereplő közötti dinamika ugyan nem itt ér véget. Wanda csapongó, extrém személyisége és ennek tűrése egy apácákkal nevelkedett egyén által, igazi fegyelmet és tartest feltételez. Ugyanígy meglátszik Ida tapasztalatlansága a zárda falain kívül, hiszen hol akarattal, hogy jobb opció híján, követni társát. Más pillanatokban azért kiáll magáért és leteszi nénje előtt a lábát és, amikor van benne ráció, tanul is tőle. Hiszen a „ha nem próbáltad ki, akkor az nem is igazi áldozat” gondola megmarad a fiatal hölgyben és az segíti elő karakterfejlődése tetőzését. Általános csendessége meg inkább abból fakad, hogy megfigyeli a számára idegen környezetet és megfontoltan cselekszik utána.

A tragédia részleteinek feltárása őt csupán teljes emberré teszik. Másodkézből tapasztalja az általános lelki nyomort és elzártságot, amit a nácik évtizedekkel előtte hagytak Lengyelország lakóira, illetve, személyesebb szinten, azt, hogy nem csak testi halál van a Földön. Az egyetlen személy, akivel valamilyen szinten azonosulni tud, egy vándor zenész, aki oda stoppolt, ahova nénjével tartottak.

Kép az Ida című filmből

Mindketten a háborútól érintetlen fiatalok, akik nem függnek az akkori politikai rendszertől, nincs egy állandó világi kötelékük. Ezért, noha alig ismerik egymást, mégis át tudják érezni egymás helyzetét.

Az újonc alakító, Agata Trzebuchowska minden eddig említett jellemvonást kitünően mutatott be és azon kívül csöpp sötét humort is csempészett Ida frappáns, rövid megjegyzéseivel a jelenlegi helyzetéről („Zsidó apáca vagyok.”), vagy Wandaval folytatott kalandjairól. Ezeken kívül még van pár őrült nagynéni jót akar, de nem épp sikerül pillanat, ami a szereplő őszinte törődése és az unokahug reakciója miatt mosolyt csal a néző arcára. Ezekben a pillanatokban tetőződik Agata Kulesza amúgy is jó játéka.

Amíg ezek a film szembetűnő aspektusai, író-rendező Pawel Pawlikowski az igazi sztár. Minden jelenete vezet valahova, legyen ez konkrétan a hullák keresésekor, vagy ezekhez Ida utolsó percekbeli, tudatos karakterének a kialakulása végett. Konkrétabban a dialógusok közti csend sűrűsége, hossza remekül érezteti a beszédtársak lelki állapotát és időnként sejtet is eseményeket a sötét múltból. A történetvezetés meg elejétől végéig metodikus, kiszámított és mégis sikerült 90 percbe belepréselni minden szükséges elemet.

Kép az Ida című filmből

Bevallván, nem gyakran jártam a 60-as évekbeli Lengyelországban, vagy Lengyelországban, de egy elő, lélegző világot tár elénk a mű. A fekete-fehér színsáv és a 4:3-as videó arány hozzájárultak a korkép felépítéséhez, de leginkább a kis ideig látható mellékszereplők és a részletességgel felépített díszletek sem rontottak a helyzeten. Az operatőri munka, amíg jó és hatásos, bizonyos helyeken eltúlozzák a fenti perspektíva használatát. De ugyanakkor többször működik, mint sem.

Összességében, az Ida a közelmúlt egyik legjobb háborúval foglalkozó filmje és ugyanakkor egy kiváló karakterdráma, illetve egy pozitív példája a minőségi, mégsem erőltetetten elvont európai filmnek, amit bárki értékelni tud.