György Szidónia: Hang me, oh hang me (Ethan és Joel Coen: Inside Llewyn Davis / Llewyn Davis világa)

[kritikaíró pályázat] Nem kizárt, hogy csak én válogattam ilyen sajátosan az idei néznivalóimat, de az az érzésem, hogy az elmúlt egy-másfél év meglepően sok, a művészlét nehézségeit taglaló filmet szült (a zenei pályán maradva ott van a Frank, vagy a nemsokára megjelenő Whiplash, vagy akár egy kicsit más témában a Maps to the Stars is, sőt, az istenségek egy újabb Step Up filmmel is megajándékoztak minket, haha). Mindez persze nem határozza meg az adott film(ek) minőségét, élvezhetőségét, csupán azt akarom vele alátámasztani, hogy ez egy olyan problematika, ami mindig is aktuális lesz, és szükséges lesz vele foglalkozni.

1961, Greenwich Village, a művészetek mennyországa, a bohém főváros, itt kezdte pályafutását például Bob Dylan vagy Jimi Hendrix is. A nyitójelenetben a főszereplő, Llewyn egy klubban énekel, egy szomorú, bensőséges balladát ad elő: Hang me, oh hang me, a néző pedig már ekkor sejti, hogy ez a dal nem csak azért ennyire mély és általunk is átérezhető, mert a művész kiváló performer, hanem mert valamiképpen a saját életérzése, személyes sorsa is felszínre jut az előadásban. Llewyn kétségkívül tehetséges zenész, viszont nem sztár-alapanyag, képtelen önmagát kellőképpen menedzselni, nem tud beilleszkedni a társadalom és a művészvilág által megkonstruált sablonokba, így mindkét oldalról kirekesztődik. Ugyanúgy bukdácsol az emberi kapcsolataiban, mint a zenei pályán, az elismertség fele vezető úton, és ennek az első ránézésre szánalomraméltó próbálkozássorozatnak, utazásnak egy rövid kis részletét élteti át velünk a film.

Kép az Inside Llewyn Davis című filmből

A külső történések redukáltak, alárendelődnek a karakterépítésnek, a hangsúly azon van, hogy a főszereplő hogyan éli meg ezeket, hogyan reagál rájuk. És amint azt vártuk, finom, elegánsan groteszk coeni humorral van kezelve minden probléma és nyomorúság, nincsenek grandiózus dramatikus jelenetek, csak rezignáltság van. Egy adott pontig sajnáljuk Llewynt, semmi nem jön össze neki, nincs hol laknia, nincs télikabátja, elvesztett egy macskát, és így tovább, de egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy pontosan ezért tiszteljük őt, mert mindezek ellenére is kitart és túlél. Amikor már elkönyveltük, hogy a szánalomraméltó Llewyn maga tehet mindenről, ő akarja a nyomorúságát, nem akar eléggé kitörni ebből, pont akkor kapunk egy fölényes „fuck you all” pofont a filmtől, és ha nem vagyunk teljesen ignoránsak akkor újraértékeljük az eddigi álláspontunkat.

A film pontosan azokat a kérdéseket vázolja, amelyekbe biztosan minden alkotó belefutott már valamikor: szabad-e megalkudni, szabad-e kompromisszumokat kötni, alárendelni magunkat? Mi a helyes, ha görcsösen ragaszkodunk a stílusunkhoz, önmagunkhoz, vagy ha beletörődünk abba, hogy az érvényesüléshez azt kell művelni, ami a közönségnek tetszik? Több-e a művész a nem-művész embernél?

Kép az Inside Llewyn Davis című filmből

Itt kell megemlíteni a mellékszereplőket, akik kivétel nélkül egy-egy viszonyulási formát képviselnek a művészet fele, és mindegyikükről hosszan el lehetne beszélgetni, annak ellenére is, hogy gyakran csak egy-két jelenetben szerepelnek, mégis annyira tipizáltak, annyira ismerjük már mindannyian az ilyen karaktereket, hogy pár vonás is elegendő ahhoz, hogy teljesen életszerű, egész jellemeket kapjunk.Oscar Isaac alakítása pedig tökéletes, remekül hozza a karaktere esetlenségében is szerethetőségét.

Az atmoszférateremtést mesterfokon művelik ebben a filmben is a Coen testvérek. A soundtrack kellemesen fülbemászó, önálló életre kelnek a dalok. A fényképezés, a világítás, a fény-árnyék játékok mind hozzájárulnak egy melankolikus, de mégsem túl nyomasztó filmhangulat megteremtéséhez.

Az előbb felvetett kérdésekre nem ad egyértelmű válaszokat a film, a zárlat az, ami meghozza a konklúziót, az alkotók állásfoglalását. A keretes, szimmetrikus szerkezettel lesz tökéletes a kompozíció. Tehát a végszó az, hogy bármi történik, bárki bármit mond, vagy tesz, a művész akkor sem fog tudni soha sem „csak létezni”, az alkotás egy szükségszerű létfolyamat, amely adott esetben bizonyos mértékig a művésztől függetlenné válik, őnállóan létezik, kivívja a saját létezésének jogát, bármennyire is ellene szól minden. Persze, mondhatjuk, hogy ez egy közhelyes „üzenet”, de a személyes és egyedi történeteken keresztül bemutatva mindig új tud lenni, és mindig időszerű marad.

Kép az Inside Llewyn Davis című filmből

Jogosan várhatjuk el a Coen fivérektől hogy kellő érzékenységgel bontogassák ezt a tematikát, és egyáltalán nem kell csalódnunk: az Inside Llewyn Davis tagadhatatlanul egy olyan film, ami mellé nem érdemes popcornt vagy nachost vásárolnunk. Egyrészt azért, mert valami elementáris, zsigeri erő úgyis arra fog minket késztetni, hogy végig érezzük, éljük ezt a 104 percet Llewynnal, és nem jut majd eszünkbe olyan közönséges dolgokkal foglalkozni, mint az evés, másrészt pedig ha nem is vagyunk ilyen fanatikusak, a fantasztikus soundtrack élményét úgysem leszünk képesek elrontani holmi nachos-ropogtatással.