Kömény Attila: Ha pofon, akkor csattanjon is (Bruno Corbucci: Miami Supercops / Szuperhekusok)

[kritikaíró pályázat] Azt hiszem, hogy a Spencer-Hill duót senkinek sem kell bemutatnom, de respektusból mégis érdemesnek látok pár szót, információt (meg)említeni róluk: Carlo Pedersoli (Bud Spencer, 85 éves) 1929-ben született Nápolyban, Mario Girotti (Terence Hill, 75 éves) tíz évvel később Velencében. Carlo Pedersoli a Budweiser sör és Spencer Tracy tiszteletére vette fel a Bud Spencer nevet, Mario Girotti édesanyja nevének kezdőbetűi után választotta a Terence Hill megnevezést magának. A közös (és az egyéni) munkának köszönhetően az „ütős páros”, Bud Spencer és Terence Hill (1967 és 94 között 17 közös filmmel) beverekedte magát a filmtörténelembe. A két színész 2010. május 7-én vehetett át David di Donatello-életműdíjat – amit olasz Oscarként is emlegetnek – valamint már Bud Spencer és Terence Hill Rajongói Fesztivál is létezik. Néhány a tömérdek, közismert alkotásokból: Különben dühbe jövünk (1974), Az ördög jobb- és balkeze 1-2 (1970, 1971), Bűnvadászok (1977), Nincs kettő négy nélkül (1984).

Bruno Corbucci olasz forgatókönyvíró és rendező volt, 1996-ban elhunyt.

A Szuperhekusok egy 1985-ben megjelent olasz akció-vígjáték, amelyben sokunk kedvenc párosa alakítja a főszerepet. A sztori viszonylag egyszerű: 1978-ban 20 millió dollárt tulajdonítanak el egy detroiti bankból. Az egyik tolvajt a Spencer-Hill duó (a filmben: Steve Forest és Doug Bennet) lekapcsolja, a másikra holtan (elégve) találnak rá, míg a harmadiknak sikerül meglépnie. Hét évvel később szabadul a bebörtönzött rabló. Doug ekkor a Szövetségi Nyomozóiroda (FBI) egyik ügynöke, Steve meg (miután otthagyta az FBI-t) már 2 éve helikoptervezetést edukál a repülni vágyó szerzetek számára. A két cimbora ismét összeáll és az immár szabad fosztogató után Miamiba utaznak, hogy felgöngyölítsék az ügyet, ami természetesen néhány (érdekes, de kiszámítható) fordulattal sikerül is nekik.

Mint minden filmben, amelyben ez a két csibész szerepet vállal, ebből sem maradhat ki a végtelen pofozkodás és a nagydarab, szakállas pali állandó morgolódása a hozzá viszonyítva kecses, aranyhajú partnerére. Nyomozásuk folytán ugyan álneveket öltenek magukra (L A Wray, Jay Donnel), de szerencsére ez nem jár a nyakleves osztogató identitásuk elvesztésével, sőt még egy-két grátisz taslit is adományoznak. Erőfitogtatásból sincs hiány: Steve Forest (Bud Spencer) az indián szövetségesükkel való első találkozáskor rögtön nekilát a csavarhúzó- és szerszámhajlítgatásnak.

Ami talán differensé teszi a Szuperhekusokat más Bud Spencer és Terence Hill mutogató mozgóképektől, az nem más, minthogy ezúttal termetes barátunk is belekóstol (legalábbis próbál belekóstolni) a romantikába. Számára ez nem mást jelent, mint a csillagos égbolt módszeres vizsgálatát barátnője kamionjából (igen, a nő egy teherautósofőr), operát hallgatva, életjelként funkcionáló hortyogásokkal fűszerezve. Az intim vacsora is különös formát ölt, szkanderezés lesz a vége. Nyilvánvalóan Doug (Hill) sem maradhat távol a női társaságtól, és persze csak a játékidő végére válik világossá számára (számtalan próbálkozás után), hogy a tetszetős nőszeméllyel tulajdonképpen egy épületben dolgoznak.

Véleményt alkotni egy olyan filmről, amelyet csaknem kivitelezhetetlen nem szeretni elég körülményes feladatnak ígérkezik, de azért néhány gondolatban úgy vélem, hogy illene ismertetni egy álláspontot a látottakkal kapcsolatosan: A Miami Supercops tipikusan az a film, amit nem mély mondanivaló közlésére tákoltak össze, hanem csupán egyetlen célkitűzés megvalósítására: a moderált szórakoztatás kivitelezésére. Moderált, mert a Spencer-Hill filmeknek soha nem volt szüksége obszcén kifejezésekre, ízléstelen megnyilvánulásokra ahhoz, hogy a néző tekintetét a képernyőre (vagy más eszközre) szögezzék. Úgy látszik, hogy két színész, és a baráti hangulat, melyet puszta megjelenésükkel keltenek, továbbá a kevésbé puccos történetek, amelekben szerepet vállaltak elegendőnek bizonyultak erre. Talán ebben is rejlik a Szuperhekusok nosztalgikus varázsa.