Kovács Zoltán Genzo: That’s all, folk! (Ethan és Joel Coen: Inside Llewyn Davis / Llewyn Davis világa)

[kritikaíró pályázat] Nem igazán rajongok a Coen fivérekért. Nem azt mondom, hogy nem bírom őket, csupán azt, hogy ha egy Top 5-ös listát írnék a kedvenc rendezőimről, valószínűleg nem lennének rajta. De a Top 10-be már lehet beleférnek. Emellett a folkzenét sem szeretem túlzottan. Ha ezek ellenére nekem mégis bejön ez a film, akkor tényleg van benne valami. És az az igazság, hogy bejött.

Ragaszkodni a saját stílusunkhoz, víziónkhoz, egyéniségünkhöz annak ellenére, hogy nem kifizetődő, vagy feladni mindezt a sikerért és csillogásért. Ez a film egyik legfontosabb kérdése, ezzel a problémával találja szembe magát címszereplőnk, aki társa öngyilkossága után szólókarriert szeretne felépíteni a 60-as évek New Yorkjában, pontosabban a Greenwich Village negyedben, ami – ha jól olvastam – akkoriban a feltörekvő folkzenészek gyűjtőhelye volt. De ez a szólókarrier nem épül túl könnyen. Nem azzal van baj, hogy duóként annyira közkedveltek lettek volna, hogy a közönség nem tudja megszokni az új felállást, mivel ketten sem arattak túl nagy sikereket. Nem is az a baj, hogy Llewyn egyedül tehetségtelen lenne, mert egyáltalán nem az. Igazából nem is tudni, mi a baj, hősünk rosszkor rossz döntéseket hoz, és Fortunával se igazán ismerik egymást.

Kép az Inside Llewyn Davis című filmből

A cselekményt össze lehet foglalni 1-2 mondatban, ami nagyon sokszor jelent rosszat egy film esetében. Leginkább akkor, ha az, aminek az oltárán feláldozzák a történetmesélést, önmagában nem elég ahhoz, hogy lekösse a figyelmünket két órára. Például, ha a puszta látvány hivatott erre a nemes célra, azt folyamatos adagolásban elég hamar megunjuk és már írjuk is a porba döngölő kritikát a Transformersről. Ha viszont a hangulatteremtés és/vagy a karakterdráma felépítése kap nagyobb hangsúlyt a történettel szemben, akkor mindjárt más a helyzet, persze ezt is el lehet rontani, ha túlzásokba esünk. Jelen esetben semmi ilyen gond nem áll fenn, és itt mutatkozik meg a film hűsége a címéhez. Betekintést nyerünk Llewyn Davis világába, szürke, kudarcokkal és megpróbáltatásokkal teli mindennapjaiba, és ennyi. Nem „Llewyn Davis hihetetlen kalandjai” lett a film címe, azt kapjuk, amit várhatunk. Hősünk minden este másvalaki kanapéján kap ideiglenes szállást, egy esetleges lemezszerződés számára csak álom, néha fellép egy bárban pár ember előtt, miközben az exbarátnőjével is vannak bonyodalmak. A zenei karrier annyira kilátástalannak tűnik, hogy hősünk már azon agyal, hogy feladja az egészet és visszatér eredeti szakmájához, a kereskedelmi hajózáshoz. Van-e kiút ilyen kilátástalan helyzetből? Ha van, milyen áron? Sikerül-e Davisnek autentikus zenészként érvényesülnie? A válaszokat keresse a filmben, aki még nem látta.

Kép az Inside Llewyn Davis című filmből

Mert igenis megéri megnézni ezt a filmet, azoknak is, akik nem rajongók (ahogy én sem vagyok az). Ami engem illet, az első percekben magával ragadott a hangulat és a világ, aztán kicsit elengedett, néha unatkoztam egy keveset, de aztán a végére megint visszatért a figyelmem, a többféleképpen értelmezhető lezárás miatt pedig főleg.

A mellékszereplőkkel annyit szeretnék foglalkozni, amennyit a film foglalkozik: vannak mellékszereplők, és egyenként mindegyik telitalálat. Ennyit róluk, ez a film  Llewynről szól, és Oscar Isaac az álmos tekintetével karöltve remekül teljesít a címszerepben. Néha sajnáljuk, néha szurkolunk neki, néha nem szimpatikus, néha nagyon nem szimpatikus, néha viszont valamiért mégis kedveljük. Nem egy mindennapi karakter.

A végére hagytam a legfontosabbat, ami jelen esetben a rendezők nyilatkozata szerint is lényegesebb a történetnél: a zene. Azzal kezdtem az írásomat, hogy nem vagyok folkzene-rajongó. Ez csak annyit jelent, hogy önszántamból nem rakok be egy folk-albumot munka mellé, de ha például egy filmben felcsendül, azért nem futok ki a világból. Azonban olyasmi ritkán történik meg velem, mint ami ennél a filmnél. Két dal ugyanis szállást kért a fejemben pár napra, egyfolytában dúdolgattam őket és igen, addig a munkámat is aláfestették. Nem nagy valami ez a két szám, de ez pont kettővel több, mint amire számítottam. Ez után a pár nap után kiléptem Llewyn Davis világából, és visszatértem a sajátomba, de egy érdekes utazás emlékével.

Kép az Inside Llewyn Davis című filmből

Bár eddig leginkább pozitívumokat írtam a filmről, azért nem tartom egy kiváló alkotásnak. Egy idő után lankadt a figyelmem, a mellékszereplőket néztem volna még egy kicsit, mert tényleg ők dobják fel ezt a nyomasztó, szürke, téli világot, illetve én továbbra is jobban szeretem a jól megírt, tartalmas cselekményű filmeket, mint az ilyen alkotásokat, ahol nem az a fontos, ami a vásznon/képernyőn játszódik, hanem ami bennünk zajlik le a látottak hatására. Persze a két dolog nem zárja ki egymást, ha mind a kettő megvan egy filmben, akkor jön a zseniális osztályzat. Itt a történet – szándékosan – háttérbe szorul, van viszont magával ragadó atmoszféra és hangulat, nagyon szép operatőri munka, elgondolkodtató karakterdráma, és olyan problémák felvetése, mint a szerzőiséghez való ragaszkodás, ami minden művészeti ágra leképezhető, és teljesen aktuális téma, amikor a mai rendezők azon örlődnek, hogy álmaik filmjét készítsék el, ami nem biztos, hogy sikeres lesz, vagy egy újabb Elrabolva-részt, ami az első hétvégén bevételi rekordot dönt.

Nem igazán rajongok a Coen-fivérekért. Nem azt mondom, hogy nem bírom őket, csupán azt, hogy ha egy Top 5-ös listát írnék a kedvenc rendezőimről, valószínűleg nem lennének rajta. De a Top 10-be már lehet beleférnek. Emellett a folkzenét sem szeretem túlzottan. Ha ezek ellenére nekem mégis bejön ez a film, akkor tényleg van benne valami. És az az igazság, hogy bejött.