Fekete Ibolya fotóalbumszerű Anyám és más futóbolondok a családból című filmje a habókos família legendáriumát a 20. századi magyar történelem nagyívű és kissé szatirikus képeskönyvével nyitja egybe.

A rendező szociológiai érzékenysége már dokumentumfilmjeiben (Csángók, Utazások egy szerzetessel) és fikcióiban (Bolse vita, Chico) diktatúrák és a történelem fogaskerekei közé, határhelyzetbe szorult kisemberek nézőpontjából láttatta a nemzetrengető események hatásait. Az Anyám… történelemszemlélete a társadalmi, közösségi keresztmetszet helyett a személyessé csiszolt múltolvasat felé mozdul el. A több generációt csokorba szedő narratíva a kerge, de mégis törődő Berta (Ónodi Eszter) és a mindig kedélyes közönyt árasztó férje, Lajos (Gáspár Tibor) költözéshistóriáján keresztül rajzolja meg a történelmi fordulópontok és bukkanók abszurd térképét. Fekete ahelyett, hogy a politikai mechanizmusok, traumák szembenézést szorgalmazó analízisét állítaná fel, önéletírásában sajátos fazont ad a nagybetűs történelemnek. A Monarchia bukásától, a nyilas hatalomátvételen át, a Kádár-rendszerig minden tragédia úgy hat a szereplőkre, mint valami tolakodó, kelletlen rokon, akit legszívesebben le is tagadnánk meg nem is. Amint lecserélnek egy politikai garnitúrát, Bertáék is úgy adják-veszik bútoraikat és költöznek új lakásba. Szemben a hetvenes-nyolcvanas évek panelfilmjeinek lecsúszott társadalomrajzával (Családi tűzfészek, Panelkapcsolat, Ajándék ez a nap), figurái kilátástalanságát Fekete a nosztalgikus, romantizáló beszédmóddal tompítja.

Az édesbús melankóliát a film öntudatos forma- és műfajgazdagsága is tükrözi. Az éppen ábrázolt éra  mindig a korabeli filmnyelven szólal meg, így a húszas évek burleszkjét a Karády fémjelezte melodráma váltja, de a rendező ugyanígy egy animációs betétre egy archív felvétellel kontráz. Ezek hol komikus hangot csempésznek a történetbe, hol a dokumentarista hitelesítés, illetve a történelmi dráma nyomatékosítása volna a céljuk. Azonban az Anyám... személyes anekdotáival szemben ezek a szekvenciák gyakorta éket vernek a szüzsébe és inkább elidegenítően hatnak. A mikrotörténetek és a makrovilág, a fikció és a dokumentum közti folyamatos átélezés némileg egyenetlenné, csapongóvá teszi a filmet, de ez a stilisztikai változékonyság egy ponton a szereplők gyökértelenségét, a folyamatos változásban otthont lelő, hol kint, hol bent (trianoni) határélményt húzza alá. Berta eleven családja pont úgy nem illik a nagy emberek formálta ideológiák megsárgult, atavisztikus világképébe és megy le folyton a térképről, ahogy a virtuális sétáját megejtő Ónodi sem passzol a negyvenes évek archív felvételeibe. A bejátszott híradórészletek nem igazán élezik a karakterek közti konfliktust, mivel Feketét alapvetően nem a sorsfordulók közösségi tragédiája érdekli, hanem az, ahogy mindez lecsorog a kisrealista hétköznapokba. A történelemből való egyéni kivonulás lehetőségeire vagy épp kudarcára kérdez rá a film, és a választ amolyan „Sisyphus boldog” alapon a humorban, az öniróniában és az (ön)narratíva privát kényelmében találja meg. Főhősei egyszerre tettre kész odébbállók és sorsuk abszurditását halk bölcsességgel elfogadó átlagemberek. Eközben a film olyan, ma is legalább annyira releváns dilemmákat jár körbe esetleg épp csak érint, mint az emigráció, vagy hogy mit jelent magyarnak, hazafinak lenni olyan időkben, amikor ezen fogalmak központilag meghatározottak és/vagy kisajátítottak.

A történelmi lépték óhatatlanul lefarag a szereplők teréből és idejéből, akiknek így nem igazán jut több dimenzió annál, hogy szórakoztatóak, szerethetően suták vagy épp dörzsöltek legyenek. Az egyébként nagyon szimpatikus szereposztásból kitűnik Básti Juli, az alzheimeres mamát ápoló középkorú, kiégett nő, illetve a szintén megcsömörlött nagymama kettős szerepében. Minimalista, hiteles játékával, tőmondatokban képes a munka, a magánélet és a családi kötelességtudat valódi, mindennapi drámájával kibélelni karakterét. Kár, hogy relatíve kevés játékidő jut neki és a jelenben játszódó kényszerű, bizonyos szempontból terhes, de szép anya-lánya viszonynak, ami távolról Makk Károly Szerelmének alapszituációját és annak érzékenységét idézi.

Egyik színész sem lóg ki igazán a sorból, de a mellékszereplők leginkább a politikai széljárásra való reakciójuk alapján körvonalazhatóak. Belekényszerülnek, hogy feladják apolitikus álláspontjukat és ezzel együtt kicsit személyiségüket is. De ezt mégsem átideologizált lózungokkal, egymásnak feszülve teszik, épp ellenkezőleg: a felelősség- és közösségvállalás barátok, rokonok és szomszédok irányába – egyszóval emberhez méltó módon – áll fenn. A film még a tágabb, társadalmi szolidaritást is megpendíti a két egymásnak vadidegen asszony és az elejtett pénztárca esetével. Fekete Ibolya szerint ezeken túl nem is tehetünk mást, mint lakonikus nyugalommal nézzük, ahogy – Lennon után szabadon – a történelem zajlik, míg nekünk más terveink vannak.