Gaál Csaba: Burzsuj élvezetek. Paul Verhoeven: Elle

Paul Verhoeven legújabb alkotásában visszanyúl a hollywoodi munkái előtti filmjeihez, a Török gyümölcshöz (Turkish Delight, 1973) vagy a Negyedik férfihoz (The 4th Man, 1983). Az Elle zavarba ejtő és polgárpukkasztó, nemcsak a témafelvetésében és annak bemutatásában, hanem az erre adott reakcióban is.

A történet Michèle LeBlanc-ról (Isabelle Huppert) szól, akit egy maszkos ismeretlen a saját házában erőszakol meg. A nő azonban nem tesz feljelentést a rendőrségen, látszólag nem érdekli az, ami vele történt. Eközben az erőszakoló nem hagyja békén a nőt, üzeneteket küld neki, valamint félreérthetetlen jeleit adja annak, hogy ki-be jár Michèle lakásában. A nő magánnyomozásba kezd, emellett pedig bosszúra adja a fejét.

Mindezen történet alapján egy rape and revenge narratívájú film az, amelyre számít a néző. Verhoeven azonban a megbolygatja ezt az elbeszélésmódot. Michèle a nemi erőszak után mintha mi sem történt volna, összesepri a dulakodásban összetört váza nyomait, majd nyugodtan megfürdik. Az egész erőszakot megpróbálja úgy kezelni, mint egy hétköznapi esetet. Mint kiderül, erre két ok szolgál magyarázatul: az apja múltja, valamint, hogy Michèle egy hűvös és távolságtartó nő, aki a vele kapcsolatban élő embereket folyamatosan kontroll alatt akarja tartani. Ennek tudható be különös viselkedése: ha feljelentést tesz, elismeri áldozatszerepét. Ezeken kívül Michèle bizarr módon élvezi a támadó által küldött üzenetek jelentette izgalmakat. A nő nyomozását sokkal inkább a kíváncsiság hajtja, semmint, hogy mindenáron bosszút álljon a támadóján. A rape and revenge női hőseit általában erőteljesen a bosszúvágy fűti, miután sikerült a traumát feldolgozniuk. Michèle a traumát nem feldolgozza, hanem magába involválja. A narratíva kifordításával nyomasztó és kényelmetlen légkört teremt a filmben a rendező. Michèle a hétköznapi helyzetekben furcsán reagál különböző szituációkra, legyenek azok sok esetben racionálisak, mégis rendkívüli módon nehezítik a karakterrel való azonosulást.

A rendező tulajdonképpen az in medias res kezdéssel – amelyben megerőszakolják Michèle-t – jelzi a néző a számára, hogy nem egy szokványos műfaji filmet fog látni. Számos műfajjal kacérkodik Verhoeven, de nem lehet egyöntetűen megállapítani, hogy egy pszichodrámát, vagy esetleg erotikus thrillert látunk-e. A néző számára nincs azonosulási pont egyik mellékkarakter személyében sem, mivel Verhoeven az egész burzsuj közeget megcsalásokkal, önhazugságokkal, önámításokkal teli manipulatív környezetnek festi le. Jól mutatja a Michèle környezetében élők természetét, hogy szinte kivétel nélkül minden férfi karakter elképzelhető a nőt megtámadó erőszakolónak. A rendező ügyesen játszik rá a nézői elvárásokra, hiszen remek érzékkel vezeti be a karaktereket, és mutatja fel a viszonyukat Michèle-hez, azonban a nézői elvárásokat keresztülhúzva a film két harmadánál felfedi az elkövető kilétét. A néző ekkor gondolhatná, hogy innentől az Elle átcsap egy tettes és áldozat közti játékra, amely részben meg is valósul, mégsem teljesen ez történik. Michèle és az elkövető kimondatlanul is érzi ennek a hatalmi játszmának az izgalmát, ezért annak ellenére, hogy a nő tisztában van támadója kilétével, folytatja a játékot. Verhoeven rendezésének nagy erőssége, hogy a bizarr, sokszor fekete humorral átszőtt forgatókönyvet nem öncélúan, egy nehezen befogadható művészfilmként vezényli le, hanem egy karakterre helyezi a hangsúlyt, és azon keresztül meséli el a történetet. Az pedig a nézőn múlik, miként ítéli meg Michèle jellemét.

Kockázatos egy színészre rábízni, hogy a hátán cipelje a filmet. Michèle komplex karakterét azonban Isabelle Huppert maximális beleéléssel játssza, teret sem hagyva más színésznek a kibontakozásra. A színésznő korábban sem ódzkodott a hasonlóan szélsőséges és ellentmondásos szerepektől, gondolok itt A zongoratanárnő (The Piano Teacher, Michael Haneke, 2001) címszerepére. Huppert nagyszerűen mutatja fel karakterének hűvös és kiszolgáltatott oldalát is. Szinte semmilyen érzelmet nem lehet leolvasni arcáról, és ezzel olyan súlyt és titokzatosságot ad karakterének, hogy néző szinte bármit belegondolhat Michèle figurájába. Érezhet iránta megvetést, szánakozhat felette, utálhatja, vagy akár félhet is tőle.

Verhoeven az Elle-ben a felszín alá tekint, ahol egy összetett női karakteren keresztül mutatja be, hogy az emberi jellem mennyire kiszámíthatatlan, egyszerre sötét, hatalomvágytól és szexualitástól fűtött vagy éppen szánalomra méltó. Az Elle bizonyítja, hogy a szerzői és a műfaji film elegyítése 2016-ban is tud szórakoztató és elgondolkodtató is lenni egyszerre.