A 348-as számú villa díszes kapuján egy álmatag tekintetű, elegáns megjelenésű férfi lép ki, két kabát, két kalap, valamint egy meglehetősen magas és meglehetősen láthatatlan másik szereplő társaságában. Útját a postás keresztezi, aki épp levelet hoz, nem tudni, kitől, mert a címzett olvasatlanul tépi szét a borítékot, de legalább megtudjuk, hogy hősünket Elwoodnak hívják. Rövidesen két nőrokonát ismerhetjük meg, akik egy igen életszerűtlen dialógus keretében, mintegy gyorstalpalón avatják be a nézőt Elwood és a vele való mindennapos együttélés titkaiba, miközben azon tüskénkednek, hogy minél kedvezőbb színben írják be magukat a helyi sajtó társasági rovatába…

Még öt perc sem telt el a filmből, máris sejtjük, hogy egy klasszikus, pörgős hollywoodi komédiába csöppentünk, méghozzá a kimondottan teátrális fajtából – nem véletlenül, hisz’ az 1950-es Harvey az azonos című, 1944-es Broadway-darab első és mindeddig egyetlen mozifilmes adaptációja, amelyben a főszereplők egy részét is a deszkákról kölcsönözték. A film pedig, múltját nem tagadva hemzseg a túljátszott gesztusoktól, „félre” jellegű kiszólásoktól és végszavazott színrelépésektől, a színpadi túlzásokat és egydimenziós karaktereket azonban az Elwoodot alakító, máig megunhatatlan James Stewart mindvégig könnyed, profi játéka szerencsésen ellensúlyozza.

A történet szerint Elwood, jobban mondva Elwood környezetének legfőbb problémája az, hogy a legjobb barátja egy hat láb, három és fél hüvelyk magas nyúl, akit Harvey-nak hívnak. Harvey rendszertani besorolása szerint pooka, a kelta folklór többnyire állatalakban előforduló, jóindulatú, de csintalan figurája, egy időn és téren felül álló teremtés, már-már science fictionbe illő képességekkel (és mint ilyen, Richard Kelly minden tiltakozása ellenére is a Donnie Darko Frankjével rokonítható). Fő vonása továbbá a láthatatlanság, pontosabban a csak bizonyos személyek számára láthatóság (habár ezt a rendező egy ízben sajnos súlyosan megsérti, amikor ország-világ elé tárja a két jóbarátot ábrázoló kettős portrét), ami Elwood számára a beszámíthatatlan bolond skatulyáját, családtagjai számára pedig számtalan kínos szituációt von maga után. Végül nővére, Veta elhatározza, hogy egyszer és mindenkorra kikezelteti öccsét Harvey, no meg közös szórakozásuk, az alkohol fogságából, és e célból idegszanatóriumba viteti Elwoodot; csakhogy a heteroanamnézis során véletlenül elkottyintja, hogy időnként bizony ő maga is látni véli Harvey-t, ami aztán feltartóztathatatlanul beindítja a tévedések vígjátéka gépezetet.

Az őrület és a pszichiátria álságos viszonya látszólag kiapadhatatlan forrása a színpadi és filmes humornak, és végső soron ez a film is arról mesél – ha nem is túl szofisztikált módon –, hogy az úgynevezett „őrület” igencsak relatív fogalom. Elwood egyszerre lehet ártalmatlan, sőt kimondottan nyájas, kifogástalan modorú különc, vagy épp súlyosan deviáns, hallucináló, idült alkoholista. A kérdés tehát az, hogy vajon kezelhető-e, vagy még inkább: kezelendő-e – fürdőkkel, injekciókkal vagy bármely más, a mindenkori pszichiátriai protokoll által előirányzott módszerrel – egy negyvenes éveiben járó, nőtlen férfi, aki a délutánjait olcsó csehókban tengeti, rangján aluli elemek, valamint egy láthatatlan óriásnyúl társaságában? A film válasza pedig egyértelműnek mondható, hiszen Elwood a meghiúsult kezelésnek köszönhetően marad, aki volt, míg „őrületének” lényegében minden „áldozata” boldogabb, teljesebb élettel távozik a történetből, mint amilyennel az Elwooddal való találkozása előtt büszkélkedhetett – talán az egyetlen Vetát leszámítva, akivel ellenben eléggé elbánik a forgatókönyv. Kellemetlen kalandjai mindenesetre – Leonardo Visszatérő DiCaprióhoz hasonlóan – a kotnyeles nővért megformáló Josephine Hull számára is meghozták a várva várt aranyszobrocskákat.

Mary Chase Pulitzer-díjas drámáját – akárcsak világszerte – nálunk is nem egy színtársulat sikerrel tűzte már műsorára, Elwood alakja továbbá a televíziók képernyőjén is gyakorta felbukkant. Az NSZK-ban olyan népszerű volt a tematika, hogy az 50-es és 80-as évek között évtizedenként készült egy-egy nyugatnémet tv-filmváltozat a Harvey-ból, de Amerikában is több alkalommal előhúzták a láthatatlan nyuszit a kalapból: az 1972-es remake-ben például maga James Stewart is leporolhatta jól begyakorolt karakterét. 2009 tájékán aztán az a hír járta, hogy Spielberg papa is szeretne egy modernkori verziót rendezni a darabból, és bár végül elvetette ez irányú terveit, a forgatókönyvet nem öntötték ki a fürdővízzel együtt, hanem újabb pletykák szerint az Adam Sandler-vígjátékokon edződött Peter Segal szándékozik újra vászonra vinni. A zsigereinkben megbúvó filmkritikus persze már jó előre dörzsölgeti a tenyerét, hogy méltóképp összemérhesse majd a két produkciót, addig is itt van nekünk ez a fekete-fehéren is örökzöld Henry Koster-darab, amely 2017-ben is száznégy percnyi felhőtlen kikapcsolódást tartogat.