Kádár Hanga: Ennyire nem éri meg Romániában élni? Cristian Mungiu: Érettségi

Cristian Mungiu a legjobb rendezőnek járó díjjal tért haza a tavalyi cannes-i filmfesztiválról, nem véletlenül. Kíméletlen, erős, valóságos szocio-bonctanórát tart a nézőnek 128 percben: az alany a román társadalmi valóság.

A díjnyertes Bacalaureat (Érettségi) című filmjében egy romániai apa mélységesen megbánja, hogy anno hazajött külföldről, ezért lányát mindenképpen az Egyesült Királyságban szeretné taníttatni. Lekopott festékű asztalsarok, aprócska konyha, régi, nagymamától örökölt szobabútor, lelakott tömbháznegyed, kisgyerek méretű kátyúk – valóságos, eredeti, őszinte képek abból a kelet-közép-európai országból, ahol mindez még a mindennapok élhetőségét festi meg. Ezzel a helyzettel indul a film, s indulunk el vele mi is, a nézők: tényleg ez a szomorú valóság ebben az országban? Az első percekben elkezdődik a válaszhoz vezető út, a néző mintha együtt indulna el az egygyermekes, olyan „miénk”, olyan „mi vagyunk” család tagjaival, hogy kiderüljön, hogyan lehet ebben az országban tisztességes úton sikeressé válni. Egyáltalán lehetséges-e.

Romeo (Adrian Titieni) minden porcikájával ragaszkodik hozzá, hogy érettségiző, egyszem lányát külföldre küldje taníttatni, de pénze nincs a tandíjhoz, így ösztöndíjat kell szerezni, az ösztöndíjhoz pedig tanulni kell. Az édesapa mindig a tisztességes munka és küzdelem ideájának követésére biztatja lányát: azt arassa, amit vet. Eliza (Maria-Victoria Draguş) eddig minta tanulóként aratott is rendesen, a képessége meg is lenne az ösztöndíjhoz, a merész terveket azonban szaftos balkán-ízvilágú külvárosi botrány töri ketté: Elizát majdnem megerőszakolják, a lelki és fizikai sérülések pedig kétségessé teszik az ösztöndíjhoz szükséges kitűnő, sikeres érettségi eredményeket. És itt jön a bökkenő: a tisztességesen járható, szorgalmat követelő út már nem elég a sikerhez, Romeo pedig, bár nehezen, elindul olyan megkenhető figurát keresni, akivel biztosíthatja az utolsó kitűnő érettségi jegyet is.

Miközben igyekszik lányát bátorítani, helyreállítani, jellemét szigorú, a becsületesség felé hajló elvekkel egyengetni, Romeo maga is kettős figurájának arcait váltogatja: otthon a családot összetartó, meg nem rogyó erős mintaapa, a munkahelyen sokáig a soha el nem késő, csúszópénzt el nem fogadó, becsületes orvos. A néző már kezdené azt hinni, mégiscsak ideális karakterek erős vállpillérein ing ez az ország, mire Romeo egyszer csak letér a megszokott útról és egy fiatal tanárnő lakásán köt ki. A jobb megélhetésért folyó küzdelmek rendszeresen kiéheztetik a házasságot, pláne, ha mindennek eredménye az egyik fél részéről egy magába süllyedő, depressziós hajlamú, örök-dohányzó édesanya. Magda (Lia Bugnar) figurája ezt az életben mélységesen csalódott, lelkében aszott asszonytípust testesíti meg, aki pesszimista és realista nézeteit váltogatva mégis inkább két lábbal áll a földön, mint a Kelet-Európában elérhetetlennek tűnő ideákat hajszoló férje. Magda látja, tudja hogyan működnek az emberek, s úgy ahogy van, le is nyeli, el is tűri, el is fogadja a román hétköznapok szakadékait, s erre a korrupt belekóstolásra inti férjét is a lányuk érdekében. Romeo pedig intézkedik, miközben nem is figyel arra, hogy lánya valóban szeretné-e azt a külföldi ösztöndíjat. Mert a rendes apa csak a legjobbat akarhatja, bármi áron, a saját becsülete és lelki egyensúlya árán is, máskülönben miféle, hitvány szülő.

Adrian Titieni természetes, energikus játéka a figura belső feszültségével párhuzamos drukkot generál a nézőben, megértjük, együtt érzünk vele úgy is, ha még nem vagyunk szülők. Maria-Victoria ártatlanságot sugárzó mimikája megkapó, bár gesztusai, szemjátéka nem mozog túl széles skálán, Lia Bugnar hitelessége azonban feldobja az alakítás színvonalát. Az operatőr igényes közeli plánokkal hozza közel az ismerős, középosztálybeli otthont és fáradt szemű lakóit olyan megkapó apróságokkal hívva fel a figyelmet a román küzdeni akarásra, mint a Verespataki ellenállást ábrázoló poszter Eliza szobájának ajtaján.

Erőltetett drámaiság nélküli román valóságszeletek vonulnak fel előttünk a vásznon, néhol keserű szájízt okozva, máshol már meg sem lepve a néztő, hiszen egy-egy szűk garzonlakásbeli hangulatkép csak a saját múltjára/jelenére emlékezteti. Mungiu olyan életteli, szükséges, mindennapi kérdéseket boncolgat, mint a nehezen elkerülhető korrupció útja, a szűk, cigarettafüsttel telt konyhában elidegenedett házastársi viszony, a szülői lelkiismeret és küzdeni vágyás, hogy a gyermek mindenképpen jobban járjon, és véletlenül se essen elődei hibájába. De előbukkan a rend őreinek és az igazságot szolgáltatók hasznosságának kérdése is. Mert Romániában lassan mindennek inkább az ember maga jár utána.

A kérdés maradandó, örök és aktuális: megéri-e egyáltalán Romániában keresni a boldogulást? Meddig táplálja a túlhízlalt korruptság elvét az, hogy elfogadjuk, másként itt, ebben az országban nem lehet? Mungiu filmjével közelebb kerülünk a válaszhoz.