Kádár Hanga: Negyvenöt év után is keresztapa. Francis Ford Coppola: A keresztapa

Nem az első, nem is az utolsó, de talán a legmeghatározóbb maffiafilm Hollywood történetében. Esküvő, keresztelő, temetés, s bár a nagy pillanatok ugyanott végződnek, mint bárki más esetében, a Corleone család tagjait nem átlagos események juttatják el templomba, temetőbe. 1973-ban díjeső öntözte Francis Ford Coppola mesterművét, de mi lehet benne ma is újra felfedezhető, élvezhető így, negyvenöt év után?

1972-ben ismerte meg a világ A keresztapát, amely hamar örökzöld klasszikussá nőtte ki magát. Az első rész 1973-ban Aranyglóbuszt nyert legjobb dráma, legjobb rendező, legjobb drámai férfi főszereplő, legjobb filmzene, legjobb forgatókönyv kategóriákban és még sorolhatnánk a legjobb filmért, eredeti forgatókönyvért és férfi alakításért járó Oscar-szobrocskákkal, no meg BAFTA-díjjal bezárólag. Egyáltalán nem meglepő tehát, hogy a számos sikermozit újrázó Pannonia Entertainment tavaly ismét bemutatta az olasz gyökerű amerikai maffiavilág minden kincsét-mocskát megfestő kockákat feljavított minőségben. Ezúttal is köszönet az emlékeztetésért!

Ki mozgatja az üzlet sötét oldalának szálait az amerikai nagyvárosokban, hogyan dőlnek el sorsok százai egyetlen férfi konyakos pohárnyomos asztalán, képes-e az ember kivetkőzni a családi köpenyből, csak azért, mert vér útján penderítették az öreg Corleone vállára, elég erős-e a félelem ahhoz, hogy a család ellen forduljunk – ilyen kérdéseket boncolgat a Mario Puzo regénye alapján készült kultuszfilm. A család, mint rokonság és szeretet, illetve család, mint üzletek és tartozások hálója – hogyan mosódik el a kettő közti határ, melyik „frontvonal” a fontosabb apának, vezérnek, anyának, fiúnak és szeretőnek – soha le nem tűnő, örökaktuális téma, a nehezen átlátható, kusza, de éppen ettől zseniális „minőségi” gengszterélet oda-vissza szálai ma is ugyanúgy lekötik a nézőt, mint a műfaj aranykorabeli hetvenesekben.

A türelmes, soha nem kapkodó operatőri munkának köszönhetően van időnk elmerülni a jelenetekben, minden arcmozdulatot, gesztust értelmezhetünk, amely ugyanúgy a lenyűgöző színészi alakításoknak köszönhető kifejező, ragyogóan mesélő tekintetetek érdeme is. Az akciójeleneteknél sem kapkod a fényképezés: a kamera stabil, átlátható és drukkban tartja a nézőt a szenzációs hatáskeltés szándéka nélkül. A szinte mindig szemmagasságban álló kamera közelebb hozza a karaktereket, mintha a szereplők nézőpontjait váltogatná – a Don Corleone elleni merénylet jeleneténél a magasabb állás kifinomult megoldás, ahogy az isteni nézőpontot szimbolizálja. A Don dolgozószobájabeli sötétebb, félhomályos megvilágosítás kellően nyomasztó környezethangulatot teremt a maffiaügyletek lebonyolításához. Senkit se riasszon el a 175 perces játékidő: a feszültség sokszor tapintható, minden figura durvaságának vagy épp ambíciójának miértje végig éberen tart, a természetes színészi játék nívóját csak emelik az improvizált pofonok.

A lassú közelítések megfontoltak, nem túlhasználtak, a néző ezeknek köszönhetően szinte észre sem veszi, miért nő akkorát az ő és a történet szereplőinek szemében is Michael Corleone, az öreg Don legkisebb fia. A legkisebb, minden rossztól óvott fiú toposza megkapó, ahogy a valóság elkerülhetetlen pöcegödreibe helyeződik át, el nem eresztve a méltósághoz való ragaszkodást.

Kép A Keresztapa (The Godfather) című filmből (1972)

Marlon Brando valóban szívét-lelkét beletette Vito Corleone figurájába: a jellegzetes arcmimikáért különleges arctömést készíttetett magának, hangszálakat nem kímélve hangja rekedtességét egy valóságos olasz maffiozótól „kölcsönözte”. Az üzleti alvilágban lazán mozgó, aprólékosan felépített figurája kitölti a vásznat. S, bár Al Pacinót mindig csak jelölték, de soha nem díjazták Aranyglóbusszal vagy Oscarral Michael megformálásáért, egyszerre dermesztő, szikrázó és mély tekintete mellett mindenki másé elhalványul a vásznon. Robert Duvall Tom Hagenként olyan pofátlanul természetesen alakít, hogy azt hihetnénk, nem csak megjátssza a Consiglieré figuráját. James Caan kellően szenvedélyes, a fiatal Diane Keaton lubickol Kay szerepében.

A fülbemászó, elegáns, egyszerre könnyed, mély és érzelmes filmzene még azoknak a fiataloknak is ismerősen cseng, akik soha életükben nem láttak egyetlen kockát sem a filmből.

Erőteljes felütésű kezdés, feszült, de egyenletes tempójú cselekményvezetés, a valóságérzetet csak erősíti, hogy nem hibátlan szépségű porcelánarcokra, de emberközeli, reális figurákra osztották a szerepeket, ügyelve az olaszos vonásokra. Hagyományos, recsegő rezesbandával és narancsmotívummal eredeti, szíciliai hang- és látványvilág. Egyetlen hiányosságként az öreg Don felesége karakterének kirajzolását említhetném, a férjet és fiút eltemető édesanyának acélvonások mögötti gondolataira valószínűleg nem csak én vagyok kíváncsi, de ez a hetvenes évek és elsősorban férfi karakterek mozija, s mint olyan méltón és könnyedén kiállta/kiállja az idők próbáját a családregény-adaptáció és a gengsztermozi különleges ötvözeteként, Hollywood legnagyobb maffia-eposzaként.